Farkasok gyöngye 3. fejezet

3. fejezet

-Ez egy hosszú és szomorú történet. – kezdte Nick – De mivel tartozunk nektek jogotok van tudni, hogy állnak a dolgok.

-Ha ez kényszer nem kell beszélnetek róla. – biztosított minket Calisle.

-Tudjuk – mondtam – amúgy is elmondtuk volna csak később.

-A mi családunk Alaszkában élt. – folytatta a bátyám – Ott nem volt sok alakváltó igazából csak anyáék változtak át. Mivel mindkettejük vérfarkas volt így szinte biztos volt, hogy mi is átváltozunk, ha baj van. Minden rendben ment Iris az orvosira járt, mi pedig otthon maradtunk a szüleinknek segíteni a ház körül, meg jobban érdekelt az autószerelés, mint az egyetem. A baj akkor következett be mikor Irisért kellett kimenni a reptérre karácsony előtt. Nagyon messze volt mivel ahol laktunk egy kis város volt így nem rendelkezett saját reptérrel.

-Már minden készen volt a nagy bulira amit ilyenkor tartani szoktunk – vette át a szót Alex. – Mi semmit nem tudtunk erről a farkasos dologról így elég váratlanul ért, amikor megjelent három fickó, hogy anyáékat keresik mi persze nem tudtunk semmi így hívtuk őket. Az erdő felé mentek a szüleinkkel és közben veszekedtek, valami csatlakozásról. Ők voltak Max és a három embere. Végül nem jutottak el odáig átváltoztak és megölték őket. Jól harcoltak, de a másikak valamilyen kiképzést kaptak.  A sok miatt mi is átváltoztunk. Nekik támadtunk, könnyedén legyőztek, igaz megölni nem öltek meg, mert kellettünk nekik. Aztán pár óra múlva megjöttek Nickék akkor már vissza tudtunk változni így elmondtuk mi történt. Sokkos állapotba kerültek főleg mikor meglátták Maxékat.

-Elég szívás volt - emlékeztem vissza – ,mert hiába voltunk mi négyen ők meg hármam simán legyőztek. Így miután tisztességesen eltemettük anyáékat. Velük mentünk én ekkor hagytam ott az orvosit.  Max azt találta ki, hogy összegyűjtik a világ összes alakváltóját és harcra kényszerítik a vámpírok ellen. Mi voltunk az első áldozatai, mindez 60 éve történt. Azóta 30  lettek nélkülünk.  Már régóta terveztük a szökést, amikor te megjelentél – utaltam Bellára – akkor döntöttük el véglegesen. Főleg hogyha elmegyünk legalább borsot törhetünk az orrukra. Csak hát ezzel az a gond, hogy most valószínűleg őrjöng és a halálunkat akarja. Utánunk fog jönni, hogy eltöröljön a föld színéről. Ezért nagyon hamar el szeretnénk tűnni, hogy minket vegyenek üldözőbe és ne foglalkozzanak veletek.

(Max)

Mikor befejeztem mélységes csönd támadt csak a mi légzésünket lehetett hallani és Jason halk szuszogását. Kíváncsi vagyok mit szolnak ehhez. Beleharaptam a szendvicsembe mire mindenki meglepődve nézett.

-Mi van éhes vagyok – rántottam meg a vállam.

-Nagyon sajnálom – mondta Esme fájdalmasan.

-Hagyd csak semmi értelme – felelte lazán Alex. – Már hatvan éve volt, túl léptünk rajta. Persze Maxot ugyanúgy gyűlöljük ezek után is.

- Most úgy gondoljátok ide fognak jönni? – kérdezte Jasper.

- 99%

-Akkor fel kell készülnünk – jelentette be.

-Mi? – nyögtem meglepetten – Ez tök hülyeség ha elmegyünk minket fognak követni és nektek semmi dolgotok nem lesz.

-Biztos vagy benne, hogy utánatok mennek egyből?

-Hát…. Nem igazán.

-Akkor meg van beszélve. – ugrándozott Alice – itt maradtok bemutatunk az itteni falkának és mindenkit legyőzünk.

-Alice ez nem hiszem, hogy…- kezdett bele Nick, de ekkor Jason szabálytalanul kezdte venni a levegőt tehát ébredezik. Gyorsan oda mentem mellé nehogy megijedjen a fiuk is követtek az ágy másik oldalán. A Cullenék elhátráltak a sarokba minél távolabb tőlünk. Egy kicsit remegett, felém fordította a fejét, s laposan pislogni kezdett.

-Hello – mosolyogtam rá – hogy érzed magad.

-Szarul, mint akin átment egy úthenger – erre halk kuncogás volt a válsz a sarokból Jason azonnal odapillantott, s megdermedt.

-Nyugi – veregette vállon Alex - ők mentettek, nehezemre esik kimondani, de a barátaink.

-Ohh. Ki vagy te és mit csináltál a bátyámmal.

Mindenki boldogan felnevetett. S beszélgetésbe kezdtünk. Jason még nem tudott nagyon mozogni, de azért az ennivalóval megbirkózott. Nagy vonalakban megtudtunk minden lényegeset a Cullenékről és az itteni falkáról. Kiderült, hogy estefelé megjön Nessie aki Bella és Edward lánya és Jacob akinek ő a lenyomata. Érdekes páros egy félvér és egy farkas, de hát ebben a világban már minden megtörténhet. Jason nem sokáig bírta fekve, s már próbálkozott a felállással nagyon gyorsan gyógyul. Mint kiderül minél idősebb a farkas annál gyorsabb a gyógyulási sebessége és erősebb is. Mikor már nem tarthattuk vissza lesétáltunk a napaliba elég nehézkesen, mert azt nem hagyta, hogy ölbe vegyük, de mindegy is a lényeg, hogy jól van. Esme megint elénk halmozott egy csomó kaját, ő pedig szeretetteljesen figyelte ahogy eszünk.

-Alice – kezdtem – mégis, hogy gondolod a felkészülést? Ők harmincan vannak és egyre gyarapodnak mi tizenketten a farkasok se lehetnek többen. Nem is szoktak lenni az eddigi legnagyobb számú falka akivel találkoztunk az is tíz főből állt.

-Hát az itteni tizenhét főből áll.

Meglepetten pislogtunk rájuk 17 az nagyon sok, így végül is lenne esélyünk, de ha miattunk halna meg valamelyikkőjük is azt nem bocsátanám meg magamnak.

-Szerintem meg tudnánk oldani – gondolkozott hangosan Jasper – mivel azt mondtátok az a céljuk, hogy egybeolvasszák a falkákat. Tehát ha ti nem lennétek akkor is ide jöttek volna bekebelezni a La-Pushiakakat ők biztosan harcolnának, mi nem hagyjuk őket egyedül, mert már szinte családtagok tehát mi is harcolunk. Már csak nektek kell dönteni. Maradtok vagy mentek?

Pár percig csönben ültük gondolatainkba merűlve mikor Jason megszólalt.

-Én nem hagylak cserben titeket. Ti ismeretlenül is segítettetek rajtam és ezért hálával tartozom nektek.

-Én is itt maradok – mondtuk egyszerre Nickkel.

-Aszem le vagyok szavazva – sóhajtott Alex – De nem hagylak cserben titeket.

-De jó végre egy kis bunyó – ugrándozott Emmett.

-Milyen bunyó – kérdezte az ajtón belépő indián srác. Mellette kézen fogva egy vörös hajú kislány.

Baj

 Bocsi már nagyjából megvan az új fejezet, de nem tudom felrakni mindig valami űrlaphibát ír ki és nem tudom miért :( Bocsi. Még próbálkozom: puszi Mido

9. fejezet

9. fejezet
OLYAN BIZTOS,MINT A POKOL,HOGY JÖN EGY
LÁTHATATLAN

Nem tervezetem el,hogy búcsút mondok apámnak. Minden után, egy rövid hívás Samtől
és a játék elkezdődik. El akart vágni, és visszanyomni. Talán fel akart dühíteni, vagy
talán bántani – valami erő azt súgta, hogy Sam új szabályokat fektethet le.
Billy már izgatottan várt, valamit tudott már. Egy mérföldre volt tőlem, ült a fehér
fotelében, pontosan arra nézve amerről felbukkantam a fák közül. Láttam bíráló
tekintetét, egyenes előreszegezve a fejemet egyenes az általam összetákolt garázshoz
vettem az irányt.
„Van egy perced, Jacob?”
Tétován megálltam, felé, majd a garázs felé nézve.
„Gyere már kölyök. Legalább segíts bemenni.”
Összeszorítottam a fogaimat, de arra a következtetésre jutottam, hogy inkább, mint
összefutni Semmel.
„Mióta szorulsz segítségre öreg ember?”
Reszelős hangján nevetett. „Fáradtak a kezeim. Egész ideáig hajtottam magam Suetól.”
„Ez lejtő, egész úton gurultál.”
Feltoltam székét a rámpán, amit én csináltam neki, és betoltam a nappaliba.
„Látnod kellett volna. Olyam 30km/h-val mehettem . Fantasztikus volt.”
„Teljesen tönkre fogod tenni ezt a széket, és majd húzhatod magadat a kezeddel a
földön.”
„Semmi esetre. Az a te feladatod lesz, hogy vigyázz rám.”
„Nem mennél sok helyre.”
Billy kezeivel kormányozva a hűtőhöz gurult.
„Enni valamit?
„Megfogtál. Paul egész nap itt volt, így nem ettem semmit.”
Billy mosolygott. „Lassan el kell dugnunk a kaját,ha nem akarunk éhezni.”
„Mond meg Rachelnek, hogy maradjon a saját helyén.”
Billy vicces hangszíne eltűnt, szemei lágyak voltak. „Csak néhány hétig lesz itthon.
Hosszú idő óta először jött haza. Nehéz – a lányok idősebbek voltak, mint te mikor
elvesztették az anyukat. Nekik több fájó emlékük van ebben a házban.”
„Tudom.”
Rebecca csupán egyszer jött vissza,mióta férjhez ment, valószínű jó döntést hozott. Jó
ajándék volt a repülőjegy Hawairól.Washington város elég zárt volt ahhoz, hogy
Rachel ne érezze a különbséget. Külön osztályokba járt nyaranta, a kampuszon egy
kávézóban 2 műszakban dolgozott. Ha nem talált volna Paulra, biztos még mindig így
élne.Talán ezért nem akarta Billy kirúgni tőlünk.
„Nos, el kell intéznem pár dolgot…”indultam a hátsó ajtó felé.
„Várj egy kicsit Jake. Nem akarod elmondani, hogy mi történt? Hívjam fel inkább
Semet?”
Lehajtott fejjel, háttal álltam neki.
„Semmi sem történt. Sem csak búcsút mondott nekik. Mintha mindannyian egy nagy
pióca szerető csoport lennénk.”
Jake…”
„Nem akarok beszélni róla.”
„Hamarosan viszont látlak?”
Hosszú ideig csend volt a szobában, míg azon gondolkodtam, hogy hogyan mondjam el.
„Rachel visszakaphatja a szobáját. Tudom utálja a huzatos helyét.”
„Inkább aludna a földön, semmint hogy elveszítsen téged. Tehát,látlak.”
Hallgattam.
„Jacob, kérlek, ha szükséged van időre…Rendben, de ne legyen olyan hosszú, mint
legutóbb. Gyere vissza.”
„Talán. Talán a munkám eredménye esküvő lesz. Ott van Sem, meg Rachel, Jared és
Kim, lesznek talán a következők. Talán kéne egy öltöny.”
„Jake nézz rám.”
Lassan megfordultam.”Mi az?”
Egy hosszú percig a szemembe nézett. „Hova mész?”
„Nincs pontos hely, amire gondolnék.”
Félredöntötte a fejét. „Nem tudod?”
Meredten néztük egymást.
„Jacob,”mondta. Hangja feszült volt. „Jacob,ne tedd. Nem éri meg.”
„Nem tudom, hogy pontosan miről beszélsz.”
„Hagyd Bellát és a Culleneket. Semnek igaza volt.”
Bámultam rá egy percig, majd két lépéssel a telefonnál voltam,felvettem a készüléket és
kitéptem a falból a zsinórt.
„Viszlát apa.”
„Jake,várj,” – kiabált utánam, de már kint voltam a szobából.
Motorral nem haladtam olyan gyorsan,mint futva, de sokkal diszkrétebb volt. Azon
töprengtem,hogy mennyi időbe telik Billynek, hogy valahogyan üzenetet küldjön
Semnek. Éreztem, hogy még mindig farkas. Akkor van baj, ha Paul korábban ér vissza.
Pillanatok alatt értesítheti Semet, arról hogy mit tettem…
Nem aggódtam emiatt. Olyan gyorsan fogok menni,ahogyan csak tudok,ha pedig
elkapnak akkor kötök velük valamilyen alkut.
Életet rúgtam a biciklibe, agy száguldottam lefelé a sáros, keskeny úton. Nem néztem
magam után, ahogy elhagytam a házat. A fő út a turisták miatt zsúfolt volt, ide –oda
cikáztam az autók között, néhányan rám dudáltak A rádiót a 101.17-re állítottam és
nem foglalkoztam semmivel. A felező vonalon mentem, nem ez fog megölni, de könnyen
leeshetek. Néhány törött csont – néhány nap alatt rendbe jönne, ha ne lenne ez a dolog.
Egy irányba kicsit kitisztult, így arra hajtottam. Nem értem hozzá a fékhez,amíg le nem
zárult a veszélyes manőver. Egy figura és megint és megint egyenesben voltam Sam itt
már nem fog utánam jönni,már késő volt. Nem sokára eljött a pillanat – amikor,biztos
voltam, hogy meg fogom tenni - hogy átgondoljam pontosan mit is akarok csinálni.
Lassabbra vettem a tempót, jóval óvatosabb voltam, mint szükséges lett volna. Tudtam,
hogy hallani fogják, hogy jövök , akár motorral, akár anélkül, így a meglepetés kilőve.
Az álruhának sincs értelme. Edward hallaná a terveimet, amikor túl közel érnék
hozzájuk. Ismertem az egóját, tudtam, hogy egyedül akar majd megküzdeni velem.
Így csak odasétálok, Samnek én leszek az indok, hogy kihívja Edwardot.
Prüszköltem. A parazita olyan ütést kap, mint , még soha.
Amikor végeztem vele, próbálok majd minél többet elintézni közülük,mielőtt
elkapnának. Hú –elképesztő, hogy Sem hogy tudta kezelni a halálos provokálásomat.
Meg fogom tenni,amit elterveztem. Lassan elérem a leágazást, az arcom paradicsom
színű lett,ahogy megéreztem a vámpírok szagát. Felfordult a gyomron.
Nem tudtam mire számíthatok, sehol nem volt senki a hatalmas fehér réten. Persze
tudták, hogy itt vagyok.
Leállítottam a motort és hallgattam a csendet. Most már hallottam egy ideges morgást a
kétszárnyú ajtó mögül. Valaki volt itthon. Hallottam a nevemet, és
mosolyogtam,boldoggá tett a tudat, hogy feszültséget okoztam. Még nagyobb levegőt
vettem, gondoltam bent még rosszabb lesz a szag és felugrottam a verandára. Mielőtt
még hozzáérhettem volna, kinyílt az ajtó és a doktor állt a fényben komoly szemekkel.
„Hello, Jacob,”üdvözölt barátságosabban, mint vártam volna.”Hogy vagy?”
A számon keresztül egy mély levegőt vettem, a bentről kijövő szag erősebb volt.
Meglepődtem,hogy Carlisle jött ki,azt vártam, hogy Edward nyit majd ajtót. Carlisle
olyan…inkább emberi volt. Kényelmetlenül éreztem magam, ahogy az arcába néztem
tudva, hogy arra készülök, hogy őt is megöljem.
„Hallottam, hogy Bella élve jött vissza.”mondtam
„Nos Jacob ez nem pont a legjobb idő. A doki feszengett, de nem azért amiért vártam
volna.”Elintézhetnék ezt később?”
Némán bámultam őt. Volt alkalmasabb idő a halálra?
És akkor meghallottam Bella hangját, durván kiabált, nem tudtam másra gondolni.
„Miért ne?”kérdezte Bella valakitől. „Jacob előtt is őriznünk kell a titkot? Miért?”
Nem olyan volt a hangja amilyennek képzeltem. Megpróbáltam felidézni a hangját egy
fiatal vámpírnak, akikkel a tavasszal találkoztunk, de nem olyan volt. Talán ennek az
újszülöttnek, nem volt olyan éneklő hangja. Talán minden újszülött vámpírnak más a
hangja.
Gyere be kérlek Jacob.”mondta Bella lágyabban.
Carlisle szemei összeszűkültek. Csodálkoztam,ah Bella szomjas. Az én szemeim is
összeszűkültek.
„Ne haragudj,”mondtam a dokinak,amikor elléptem mellette. Nehéz volt – minden
ösztönöm tiltakozott,még akkor is ha ők biztonságos vámpírok voltak. Távolabb
akartam állni Charlisletól, amikor elkezdődik a harc,pont elegen voltak ,nélküle is. A
falnak nyomva hátamat beléptem a házba. A szeme körbepásztázta a szobát
barátságtalan volt. Amikor legutóbb itt jártam minden fel volt díszítve. Most minden
fényes és fakó volt, beleértve a 6 vámpírt is. Mind itt voltak, együtt, de nem ez zavart. A
nyálam a padlóra csöpögött. Itt volt Edward,arcán számomra hihetetlen kifejezés ült.
Láttam már dühösnek és arrogánsnak, de most először láttam rajta fájdalmat. Mintha
félig halott lett volna. Nem nézett rám, meredten révedt maga elé,mintha valaki most
akarná elégetni. Szorosan összefonta a karját maga előtt. Nem élveztem ezt. Csak egy
dologra tudtam gondolna,ami ilyen állapotba hozhatta őt, és a szemem megkereste.
Láttam, amint megéreztem az illatát. Meleg,tiszta, emberi.
Bella félig a kanapé mögött ült, karjaival átkulcsolva térdeit. Egy hosszú percig nem
láttam mást, minthogy ő ugyanaz a Bella,volt, akit szerettem. Bőre lágy és tiszta, szemei
régi csoki barnák. Szíve erősen vert ,azon merengtem, hogy ez biztos egy hazug
álom,amiből hamarosan felébredek. És akkor megláttam. Mély árkok húzódtak a szeme
alatt, arca beesett volt. Mintha lefogyott volna, mintha összetörte volna valami. Haja
összekuszálva,néhol izzadt homlokához és nyakához tapadt. Borzalmasan törékenynek
tűnt. Beteg volt,nagyon beteg. Nem volt hazugság a történet, amit Charlie mondott
Billynek. Ahogy néztem a bőre szinte zöldnek látszott. A szőke vérszívó – Rosalie –
odament hozzá és védelmezőn átölelte. Ez rossz volt. Tudtam, általában Bella hogy érzi
magát ezektől – mintha a gondolatai a homlokára lettek volna írva. Nem kellett semmit
mondania,hogy megértsem mi történik. Bella,nem kedvelte Rosaliet. Saját szájából
hallottam mikor ezt mondta. Nem csak, hogy nem kedveli,de irtózott tőle. Vagy csak
régen volt így. Nem volt félelem,amikor Bella felnézett rá. Arca olyan…
Védekező volt. Rosalie egy edényt emelt fel a padlóról,és Bella elé tartotta,még épp
időben,hogy szó nélkül segíthessen neki. Edward Bella mellé térdelt – tekintete elgyötört
– Rosalie a karjával figyelmeztette,hogy menjen vissza. Mindent hangok nélkül.
Ahogy fel tudta emelni a fejét,gyengéden rámosolygott,ami valahogy zavart.
„Sajnálom, ezt.”suttogta nekem.
Edward felsóhajtott. Feje Bella térdére borult. Bella kezeit a vállára tette. Mintha
nyugtatgatná. Nem is éreztem, hogy a lábaim elindultak felé, amikor Rosalie el állta az
utamat, közénk lépve. Mintha csak a tv-ből lépett volna elő. Nem foglalkoztam vele, nem
tűnt valósnak.
„Rose,hagyd,” suttogta Bella.”Rendben lesz.”
A szőke ellépett az útból, de láttam mennyire nehezére esik.
„Bella mi a baj?” suttogtam. Anélkül hogy végig gondoltam volna, letérdeltem
A másik oldalára szembe a …férjével. Ő nem nézett rám, és én sem néztem rá.
Megfogtam másik szabad kezét. Teste jéghideg volt.”Minden rendben?”
Ez egy hülye kérdés volt. Nem válaszolt.
„Annyira hálás vagyok, hogy meglátogattál engem ma, Jacob.”mondta
Habár tudtam, hogy Edward nem képes hallani az ő gondolatait, mégis mintha észlelt
volna néhány gondolatot,amit én nem. A takaróba sóhajtott és arcát simogatta.
„Mi van Bella?” kulcsoltam össze ujjainkat
Mielőtt válaszolt volna körbenézett a szobában, mintha keresne valamit, szemében
félelemmel. 6 pár sárga szempár nézett vissza rá. Aztán Rosaliehoz szólt.
„Segítesz felkelni Rose?”kérdezte
Rosalien némán felszisszent, úgy nézett rám, mintha most azonnal képes lenne kint a
torkomnak ugrani. Tudtam szívesen megtenné.
„Kérlek,Rose.”
A szőke kelletlenül, Edward mellé lépett,aki egy tapodtat sem mozdult. Óvatosan Bella
mögé csúsztatta a kezeit.
„Ne.”suttogtam „Ne kelj fel…” annyira gyengén nézett rám.
„Válaszolok a kérdésedre,”mondta kicsit több szeretettel a hangjában,mint általában.
Rosalie felhúzta Bellát a kanapéról. Edward ott maradt ahol volt,arcát a takaróba
temetve,ami lassan Bella lábára hullott.
Bella teste puffadt volt, a törzse mint egy ballon. A szürke pulcsi,lógott a vállain és a
karján. Alapvetően le volt fogyva, csak mintha egy nagy dudor nőtt volna rá. Beletelt
pár percbe,míg rájöttem, mi okozza a deformálódást – addig nem is értettem meg,míg
kezeivel át nem ölelte hasát,egyikkel fentről,a másikkal alulról, mintha bölcső lenne.
Láttam,de nem tudtam elhinni. Egy hónappal ezelőtt láttam,nem volt jele,hogy terhes
lenne.
Pedig az volt. Nem akartam ezt látni,nem akartam erre gondolni. Nem akartam
elképzelni, Edwardot benne. Nem akartam tudni arról, ami annyira taszított,ami elvette
a testet amit szerettem. A gyomrom felkavarodott, vissza kellett nyelnem undorom. Ez
rosszabb volt mindennél,sokkal rosszabb. Az összetört teste, az arca színe. Csak így
tudtam rágondolni – így terhesen,így betegen – mert bármi volt is benne, elveszi az
életét,hogy megszerezze a sajátját…
Mivel egy szörny volt. Pont,mint az apja. Mindig tudtam,hogy meg fogja ölni. Felkapta a
fejét, amikor meghallotta a hangokat felőlem. Aztán talpa ugrott, és kész volt
megtámadni. Szeme fekete lett.
„Kint, Jacob.”harsogta.
Már én is álltam. Mögé néztem. Ezért voltam itt.
„Csináljuk.”acsarkodtam.
A nagydarab, Emmet Edward oldalára állt,éhes tekintettel, Jasper a másik oldalára.
Nem érdekelt. Talán a falka majd feltakarít utánam, amikor végeznek velem. Talán
nem. Nem számított.
Az első dolog amit a háttérben érzékeltem a két apró test volt, Esme és Alice. Apró és
törékeny nők. Biztosra vettem, hogy a többiek meg fognak ölni, mielőtt bármit is
csinálhatnék velük. Nem akartam megölni ezeket a lányokat…még ha vámpírok is
voltak. Talán a szőkével kivételt tennék.
„Ne, zihálta Bella, majd elbotlott és Edward karjaiba zuhant. Rosalie árnyékként lépett
utána.
„Csak beszélnem kell vele Bella,”mondta Edward lágy hangon, csak Bellának beszélve.
Finoman megpaskolta Bella arcát. A szoba vörösben játszott, olyan voltam mintha
tűzben égnék – ez minden, azok után amit tett vele, így megérinteni őt. „Ne izgasd fel
magadat.” Kezdett védekezni.”Mind a ketten vissza jövünk pár perc múlva.”
Óvatosan nézte az arcát, mintha olvasni akarna Edward kifejezéséből. Majd hallgatagon
vissza lépett a kanapéhoz. Rosalie segített neki elhelyezkedni. Bella kereste a
tekintetemet.
„Viselkedj,”ragaszkodott”Majd gyere vissza.”
Nem válaszoltam. Nem akartam több ígéreted tenni mára. Félrenéztem és követtem
Edwardot ki az ajtón. Egy gyenge hang a fejemben azt súgta, hogy így elkülönítve nem
lesz nehéz dolgom, ugye?
Úgy ment előttem, hogy hátra sem nézett ellenőrizni, hogy nem akarok-e ráugrani
hátulról. Rájöttem nem is kell hátranéznie, a gondolataim elárulnak majd úgyis. Ami
azt jelentette, hogy nagyon gyorsnak kell lennem.
„Még nem állok készen számodra, hogy megölhess engem, Jacob Black.”suttogta
miközben gyors léptekkel távolodott a háztól. „Még legyél egy kis türelemmel.”
Mintha érdekelne a kérése. Gondoltban válaszoltam. „A türelem nem a fő erényem.”
Néhány száz méterre járhattunk a háztól. Egyre tüzesebb lettem, az ujjaim begörbültek.
Vártam. Megállt, arcán sem félelem, sem provokáció nem volt. Arca meg fagyasztott
engem.
Ebben a percben csak egy kölyök voltam – egy kölyök, aki egész életében csak egy
kisvárosban élt. Csak egy gyerek. Mert tudtam, hogy sokkal többet kellett volna élnem
és tapasztalnom, hogy megérthessem Edward szemében a szenvedést. Mintha egy
verejték cseppet akart volna letörölni emelte fel a kezét, aztán olyan erősen kaparta az
arcát, mintha ki akarna belőle hasítani egy darabot. Fekete szemében a sokk volt, úgy
nézett ki, mintha nem is itt lenne. Ajkai szétnyíltak, mintha sikítani akart volna, de nem
jött ki hang a torkán. Ez volt az az emberi arc, amit akkor láthatunk, ha valakit forró
karókkal nyársalnak fel. Egy pillanatig meg sem tudtam szólalni. Annyi igazi volt az
arca – egy árnyat láttam belőle a házban, a szemében és ő maga is az volt. Az utolsó
kapaszkodás a koporsójába.
„Megöli ugye? Meg fog halni.” Mondtam és tudtam, hogy minden vér kiszalad az
arcomból, pont mint neki. A különbség, hogy a sokk engem még csak most ért el. Nem
tudtam levenni a szememet róla. – annyira gyorsan történt. Neki volt ideje megszokni a
helyzetet. És különböző, mert neki sosem kell igazán elveszítenie, és más, mert ez nem az
én hibám volt.
„Az én hibám,” suttogta Edward és térdre rogyott előttem, a legkönnyebb célponttá vált
számomra.
De olyan hidegnek éreztem magam akár a hó – nem volt tűz bennem.
„Igen” suttogta a piszkos földön.”Ez megöli őt.”
Ez a megtörtsége dühített. Harcolni akartam nem kivégezni. Hol van most önelégült
fölénye?
„Nos, miért nem csinált Carlisle valamit?” morogtam”Ő egy orvos, igaz? Vegye ki
belőle.”
Megtört hangon rám nézve válaszolt. Mintha elképzelte volna. „Bella nem engedte meg
nekünk.”
Hagytam hogy a szavak elérjenek a tudatomig. Igen, nem hazudtolta meg önmagát.
Persze, hogy inkább meghal a szörny ivadék miatt. Ez volt Bella.
„Te is jól tudod,hogy milyen,” suttogta.”Milyen pontosan láttad …én nem láttam. Nem
időben. Hazafelé nem akart velem beszélgetni, nem igazán. Azt hittem, hogy megijedt –
ez lett volna a természetes. Azt gondoltam, haragszik amiért ilyen helyzetbe hoztam,
hogy megváltoztattam az életét. Ismét. Sosem hittem volna,hogy valójában mire is
gondol, hogy mennyire határozott volt. Egészen addig, amíg a családom kijött elénk a
reptérre, és egyből Rosalie karjaiba vetette magát. Rosalie-éba! ÉS akkor hallottam,
hogy mit gondol Rosalie. Nem értettem, míg nem hallottam. Te egy perc alatt
megértetted.” Félig felsóhajtott félig morgott.
„Várjunk csak egy percet. Ő nem akart elhagyni téged.”a gúny égette a torkomat
„Felfogtad valaha is, hogy ő olyan erős,mint több ezer lány együtt véve? Hogy lehet ilyen
hülye vámpír? Fogd le, és altatásban vedd ki belőle.”
„Akartam,”sziszegte”Carlisle szerette volna…”
Milyen nemesek ezek?
„Nem. Nem nemesek. A testi épsége bonyolult dolog.”
Kicsit zavaros volt néhol a történet, de ez most beleillett a képbe. Ezért csinálta
a szőke. Mire gondolt? A szépségkirálynő kérte Bellától, hogy ilyen rosszul haljon meg?
„Talán,”mondta Edward.”Rosalie nem gondolta végig teljesen.”
„Nos, akkor először a szőkét kell kiütni. Aztán együtt kivehetjük a gyerekedet,igaz?
Küld ki a fák közé és foglalkozz Bellával.
„Emmet és Esme is támogatja őt. Emmet sosem hagyná nekünk… és Carlisle sem
segítene Esme-nél.” Sorolta fel reménytelenül.
„El kellett volna engedned Bellát velem.”
„Igen.”
Kicsit késő volt már ezen gondolkodni. Talán mindez nem következik be, ha feladta
volna a szörny életét.”
Felállt velem szemben,de csak árnyéka volt önmagának, láttam , hogy egyetért velem.
„Nem tudtuk, „mondta a választ a gondolataimra.” Sosem álmodtam. Ezelőtt sosem
történ ilyen,mint Bella és én köztem. Honnan tudhattuk volna, hogy egy embernek lehet
a magunk fajtától gyereke –„
„Akkor egy embert darabokra tépne ez az eljárás?”
„Igen, „értett egyet fakó hangon.”Nincs róla sehol semmi, ez egy parázna lidércnyomás,
amit nem él túl egy ember,mert ez csak a bevezetése az étkezésnek.”Rázta lázadóan a
fejét. Mintha ő más lenne.
„Nem tudom, hogy van-e egy pontos kifejezés arra, mi is vagy te,”köptem
Rám nézett,most mintha ezer évvel idősebb lett volna.
„Amit akarsz Jacob Black, senki nem gyűlölhet annyira,amennyi én gyűlölöm
magamat.”
Hiba, gondoltam, túl sok a düh a beszédhez.
„Ölj meg most, mentsd meg.” Mondta gyorsan.
„Mit jelentsen ez?”
„Jake, tegyél meg nekem valamit”
„A pokolba is parazita, megteszem!”
Meredten nézett rám félig szomorú, féli őrölt tekintettel.”Érte?”
Szorosan összezártam a fogaimat.”Mindent megtettem, hogy távolt tartsam őt tőled.
Minden
Egyes dolgot. Most már késő.” – mentegetőzni, túl késő.
„Ismered, Jacob. Van vele egy kapcsolatod, amit én nem tudok megérteni. A része
vagy, és ő is a részed. Nem akart rám hallgatni, mert azt gondolja, hogy alábecsülöm őt.
Azt hiszi elég erős ehhez…”Elhallgatott és nyelt egyet.”Talán rád hallgatni fog.”
„Miért tenné?”
Lábai meginogtak, világos szemeiben az őrület táncolt. Eszüket tudják veszíteni a
vámpírok?
„Talán,”válaszolta a gondolatomra.”Nem tudom. Úgy érzem.”lehajtotta
fejét.”Megpróbáltam távol tartani ezt tőle, mert a feszültség még betegebbé teszi. Nem
tud semmit tenni,amíg ez itt van. Nyugodt maradok,nem tudok keményebb lenni. De
most már nem számít. Rád majd hallgatni fog!”
„Nem tudok mást elmondani, mint amit te elmondtál már neki. Mit akarsz mit tegyek?
Mondjam,hogy hülye? Mostanra már biztos rájött. Mondjam hogy meg fog halni?
Fogadni mernék, hogy tisztában van vele.”
„Bármit fel tudsz neki ajánlani, amit szeretne.”
Nem volt kétség. Ez az őrület határa?
„Bánom is én, csak maradjon életben”mondta Edward, véletlenül koncentráltan.”Ha ez
a gyerek, amit akar,megkaphatja. Lehet még vagy fél tucat gyereke. Bármi amit
szeretne.”várt.”Kaphat kiskutyákat, ha ez az ára.”
Egy pillanatra találkozott tekintetünk, arca feszült volt, de kontrollálta vonásait. A
szívem vad táncba kezdett amint megértettem a szavai lényegét, letaglózott.
„De nem ezen az áron!”sziszegte,mielőtt bármit is válaszolhattam volna.”Nem így, hogy
az élete, minden amiért vele vagyok elvesszen! Felejtsük el a betegségét, lássuk mennyire
bántja őt.”olyan arcot vágott,mintha valaki az előbb megütötte volna.”Te meg tudod
tenni,hogy belássa ezt, Jacob. Rám nem hallgat többé. Rosalie mindig ott van, védi őt.
Egyetlen könyörgésem sem volt Bellára hatással.”
Olyan hang jött fel a torkomból, mintha fuldokolnék.
Mit mondott?Hogy Bella mit tehetne?Lehetne gyereke?Tőlem?Mi?Hogyan?Elhagyná?
Vagy azt hiszi, hogy nem lenne megosztva?
„Bármelyik. Bármi ami megmenti az életét.”
„Ez a legőrültebb dolog,amit valaha mondtál.”morogtam.
„Bella szeret téged.”
„Nem eléggé.”
„Kész meghalni egy gyerekért. Talán valami extrémebb dologban is hinne.”
„Ezeket tőle tudod?”
„Tudom, tudom. Ezért kell egy meggyőző dolog,és ezért van szükségem rád. Te
tudod,hogyan gondolkodik. Alakítsd, hogy jól lásson.”
Nem hittem el, hogy mit ajánlott nekem. Ez túl sok volt. Hihetetlen. Hibás. Beteges.
Raboljam el Bellát a hétvégén, és kezdjük úgy a hétfőt, mintha csak egy rémálom lett
volna? Olyan zavaros. Olyan kísérteties.
Nem akartam elfogadni,nem akartam elképzelni, de a kép bekúszott. Annyiszor
fantáziáltam Belláról így, de nagyon nehéz volt mindig elfogadni,hogy ez csak a képzelet,
mert ez nem volt lehetséges, sosem volt az. Ezzel sem segítettem magamon. Nem tudtam
leállítani magamat. Bella a karjaimban,Bella az én nevemet sóhajtja…
Rosszabb, ez az új kép, ami korábban nem volt, nem létező dolgok voltak ezek a
számomra. Nem most. Tudtam tovább forgatnám a képet, ha nem lenne Edward a
fejemben. De itt volt. Bella egészséges és izzó,teljesen más,mint most, de mégsem
ugyanaz. A teste, sokkal természetesebb. Karjában a gyermekemmel.
Igyekeztem kiűzni a vámpírt a fejemből.”Mutasd meg neki?Milyen világban élsz?
„Először próbáld meg.”
Felkaptam a fejem. Várt, figyelmen kívül hagyva a fejemben hallható elutasítást.
„Milyen pszichés eszközzel akarod ezt elérni? Úgy intézzük el, hogy elmész?”
„Nem gondoltam semmi konkrétan, csak hogy megmeneküljön. Vagy,hogy mit fog tenni
ő. De nem tudom,hogy fogok elérni. Úgysem hallgatnál rám. Hamarosan megtaláltam
volna a módját, hogy el gyere, ha nem tetted volna meg ma. De nagyon nehéz
elhagyni,akárcsak egy percre is. Az állapota…olyan gyorsan változik. A dolgok…
romlanak. Gyorsan. Most nem hagyhatom magára.
„Tessék?”
„Senkinek nincs ötlete,de rosszabbul van, mint ahogy látszik. Biztosan.”
Láttam – láttam a puffadt szörnyet a fejemben, aki utat tör magának belülről.
„Segíts nekem, fejezd be,”suttogta.”Segíts, hogy ez ne következzen be.”
„Hogyan? Ajánljam fel szolgálataimat? „ nem mozdult ahogy ezt mondtam, de én igen.”
Te tényleg beteg vagy. Bella soha nem fog belemenni ebbe.”
„Próbáld. Nincs mit veszíteni. Hogy bánthatná?”
Engem bántana. Nincs elég gondja Bellának ezen kívül is?
„Egy kis pánik,hogy megmentsd? Ez nagy ár?”
„Ez nem működne.”
„Talán nem. Talán megzavarja a gondolatait. Talán kihátrál a menedékéből. Egy
pillantra van csupán szükségem.”
„És akkor te visszakozol az ajánlattól? Csak megviccelve Bellát?”
„Ha gyereket szeretne, akkor azt fog kapni. Nem fogok visszakozni.”
El sem hittem, hogy meggondolom ezt. Bella, be fog nekem mosni egyet – nem emiatt
aggódtam, de megint eltörhet a keze. Nem kellett volna hagynom hogy beszéljen velem,
elfoglalva a fejemet. Csak meg kellett volna ölnöm.
„Nem most,”suttogta.”Még nem. Helyes,vagy hibás, összetörné őt, és ezt te is tudod. Ez
nem hiányzik senkinek. Ha hallgatni fog rád, meg lesz az esélyed. Amikor Bella szíve
megáll, kérni foglak, hogy végezz velem.”
„nem kell sokáig könyörögnöd.”
Agyarai elővillantak szájából. „Nagyon szívesen eleget teszek majd ennek.
„Akkor megegyeztünk.”mondta , majd hideg kezét nyújtotta.
Figyelmen kívül hagyva undorom, elfogadtam a kezét. Az ujjaim körbezárták a fagyos
kősziklát.
„Megegyeztünk.”ígérte.

Farkasok gyöngye 2. fejezet

2. Fejezet

A hosszú barna hajú vámpírlányt, akit egy bronzvörös hajú fiú karol. Nem gondoltam volna, hogy itt találkozok vele. Ő is meglepődött a farkasok láttán. Biztos, hogy felismert minket. Körbenéztem a házban és megláttam a szőke férfit és a vörös hajú nőt is. A terep felmérés mindegy 10 másodpercbe került nekem.

-Szia.- köszöntem oda a lánynak, majd azonnal a testvéremet cipelő fiúra néztem türelmetlenül. Persze mindenki meglepődött de nem érdekelt.

-Carlisle gyógyítsd meg!

-Vidd a vizsgálóba- és már szaladtak is fel. Én persze a fiukkal utánuk. A szoba, ahova követtük őket olyan volt, mint egy sürgősségi kórterem lett volna felállítva az emeleten. A falak fehérek voltak, előttük különböző műszerekkel. Mire kellhetnek egy vámpírnak ilyen dolgok? Már mindenki a helységben volt. Jason Carlisle előtt feküdt egy műtőasztal szerűségen én a másik oldalon közel a falhoz álltam és figyeltem mit tesz. A két másik testvérem, még mindig farkas alakban az ablaknál voltak. A doki mikor végzet az általános vizsgálattal egy pillanatra megállt és rám nézett, akart valamit mondani, de szerintem nem tudta, hogy kezdjen neki, mert nagyon bizonytalan volt.

-Csak mentse meg, nem érdekel, mit csinál. -segítettem ki. Bólintott egyet, s máris szike és különböző bigyók kerültek a kezébe. Lassan becsuktam a szemem és lecsúsztam a fal oldalán, fejemet a falnak vetve. Ilyet nem látott a világ egy vámpír menti meg egy farkasember életét. Annyira fáj mindenem, ha meghal, nem hiszem, hogy túlélem, bár anyáék halálát is túléltük de ez mégiscsak más, már hatvan éve, hogy farkasok vagyunk, a szüleinket meg tizenkilenc évesen elvesztettem. Vajon minden olyan lesz, mint régen, vagy mind meghalunk? Max biztos nem hagyja, hogy éljük a saját életünket és, ha ezt Jason túl is éli ismét menekülhetünk. Na mindegy most nem borongani kell, hanem reménykedni. Érdekes kezdem megszokni a vámpírok közelségét ez tök fura. Ki kéne nyitnom a szememet megnézni, mit tesz a tesóval, de semmi energiám hozzá.

Hirtelen egy hideg kezet éreztem körém fonódni baloldalról. Hirtelen pattantak ki a szemeim és meredtem rá a vörös hajú nőre, még szerencse hogy eléggé el tudom fojtani a farkast, mert akkor biztos megtámadom. A szemei olyan furák teljes megértés és szeretet sugárzik belőlük. Ez a család tiszta meglepetés. A fiuk se támadnak, de figyelemmel kísérik minden mozdulatát, ahogy a többi vámpír is a miénket kivéve Carlisle.

-Esme vagyok - mondta kedvesen - nyugodj meg nem lesz semmi baj.

Még mindig nem engedett el egy kicsit zavar a közelsége olyan hideg az én meleg bőrömnek, de..

-Esme.. - hallottam a bronzvörös hajú fiát mikor visszabújtam a nő karjaiba. Olyan fura anya szokott mindig így ölelni mikor szomorúak vagyunk. Még a végén megszeretem a vámpírokat, aztán mikor, majd tudok beszélni a bátyáimmal, jól lecsesznek, de ez a család olyan fura, jó, hogy itt van az a lány, akit megmentettünk most már legalább tudjuk, hogy nem volt hiábavaló.

-Ti ismeritek Bella-t? - kérdezte a vörös hajú fiú, erre mindenki rám nézett én meg vissza, jó mi :D. Most komolyan nem vagyok én olyan érdekes, persze csak a többiekkel nem tudnak beszélni, ezt még megkapják. Ekkor halk kuncogás törte meg a csendet már megint a vöröske hát ez nem igaz!

-Edward Cullen vagyok- kuncogott tovább. Edward milyen név már ez nekem akkor csak vöröske marad a másik meg szöszi. Aztán a medve csávó meg tündérke és a szépség. Erre még jobban elkezdett mosolyogni. - Ő meg Jasper.

Tovább mutatott mellette állókra.- A párja Alice akit már ismersz, Emmett - a mackó testvér-és Rosalie, Bella, pedig a feleségem. A szüleink Esme és Carlisle.

Mire mindenkitől kaptam egy biccentést. Miért mondja ezt nekem...várjunk csak....az nem lehet....vagy mégis....de biztosan. Tessék megmondtam vagy kigondoltam mindegy ő egy...

-Gondolatolvasó! -néztem rá szúrós szemekkel még mindig Esme karjaiból.

-Örülök hogy észrevetted - ezervattos vigyor.- De válaszolhatnál a kérdésemre.

Ránéztem a feleségére, aki lehajtott fejjel állt mintha nem is figyelne ránk. Fogalmam sincs, mit csináljak, mondjam el vagy nem, de ha a lány nem szeretné én minek avatkozzak be. "Edward majd vele megbeszéled."

-Figyeljetek egy kicsit - mondta halkan Bella, majd elszántan felnézett. - Carlisle te is kérlek, egy fél füllel. -nagy levegőt vett, majd belekezdett- Még három napja volt mikor egyedül voltam vadászni. Kicsit távolabb mentem, mint szoktam és végül eljutottam Alaszka területére. Ott véletlenül belebotlottam több hatalmas alakváltóba. Nagyon megijedtem, mert tudtam, meg akarnak ölni, már teljesen körbekerítettek, mikor a bokrok közül kirobbantak ők négyen és letepertek pár farkast így ki tudtam menekülni a körből, majd elszaladtam. Nem követtek, aminek örültem, de nektek nem akartam elmondani, nehogy aggódjatok. És még nem volt időm megköszönni.- felém fordult, majd egyenként mindegyikőnk szemébe nézett.

-Köszönöm - mondta.

Mindenki dermedten figyelte. Teljesen lekötött az, hogy megköszönte nem vártam volna egy vámpírtól, de hát mindenki változik nem? Végül én leszek a vérszívó barát vérfarkas. Nevetséges, na mindegy ezeket nem lehet, nem szeretni. Mire Edward a megdöbbenése után megajándékozott egy mosollyal.

-Mi is köszönjük, hogy megvédtétek a lányomat - fogta meg a karomat Esme. Bólintottam egyet, de már nem foglalkoztam vele. Felálltam és odasétáltam a műtőasztalhoz. Jason olyan nyugodtan feküdt ott nem is látszott rajta semmilyen érzelem, békés volt. Nagyon remélem, hogy minden rendben van. Carlisle épp bekötözte mellkasát. Mikor halkan megszólaltam.

-Ugye rendbe jön?

-Persze - nézett fel rám mosolyogva.

-Volt belső vérzése, nem? Az ilyen hamar elállt?

-Igen volt, a tüdejénél ezért kellett..., várjunk honnan tudtad, hogy volt neki? - nézett rám nagy szemekkel.

-Orvosira jártam két évig, csak abbahagytam.

-Miért? - na ez már nem tartozik rájuk. Megráztam a fejem, s gondosan elzártam a gondolataimat.

-Mond csak, Alice - fordultam felé.- Nem hoznál a fiuknak is valami ruhát.

-Oké - vigyorgott rám, majd kitáncikált a szobából, mire a tesóim felől hangos morgás hallatszott.

-De Iris nem hiszem, hogy vissza szeretnének változni. - mondta a vöröske.

-Nem nagyon érdekel. - néztem rá és a bátyáimra. Persze erre a mondatomra még jobban elkezdtek morogni.- Bocs srácok, mégse maradhattok mindig farkas alakban.

Alice vissza is jött a kezében ruhákkal, oda akart menni hozzájuk, de meggondolta magát, inkább az én kezembe nyomta. Odasétáltam, szúrós szemekkel néztek rám, azért kikapták a kezemből a ruhát jól összenyálazva és becammogtak egy paraván mögé a fal mellett. Pár perc múlva már ingben, farmernadrágban és sportcipőben álltak előttünk. Visszaálltak az ablakhoz karba tett kézzel, játsszák a sértődöttet, komolyan hány évesek ezek? Nagyot sóhajtva a Cullenék felé fordultam.

-Alex és Nick – mutattam rájuk.- Jason.

Milyen jó neki ő legalább aludhat. Fáradt vagyok és éhes, valószínű nem csak én, de nem akarom itt hagyni Jasont. Megint visszadőltem a falhoz, de most a fiuk közé.

-Anya hoz nekik egy kis ételt, légyszi. – mosolygott Edward Esmére. Hogy ez állandóan a gondolataimban turkál.

-Persze, miért nem szóltatok?- nézett ránk.

-De nem…. – még a mondatomat sem tudtam befejezni már el is ment.

-Én nem eszek vámpírkaját. – jelentette ki Alex, hogy ez milyen makacs, bár ez nekem is egy kicsit megerőltető lesz, de azért ezt nem kéne.

-Ezt, most ne kérlek. – néztem rá.

-Ti testvérek vagytok? – kérdezte Rosalie.

-Öhm igen, miért?

-A szemetek – mondta egyszerűen. Ja igen a szemünk nem is lehetne kirívóbb és egyformák.

Esme ebben a pillanatban meg is jelent egy hatalmas tálca finomsággal. Oda akarta adni a fiuknak, de ők tüntetőleg még a fejüket is elfordították. Esme szomorú arccal nyújtotta nekem, mire én készségesen el is vettem.

-Köszönjük. – mosolyogtam rá. Török ülésbe tettem a lábaimat és rátettem a tálcát. Ahogy éreztem az illatát, teljesen átjárta a vámpír szag. Mivan ezek vérszívó aromát tettek az ételbe?

Mire akkora röhögés rázta meg a házat, hogy az már rég nem állna, ha nem megerősített.

-Mi történt? - kérdezősködött a mackó testvér.

-Komolyan, hogy tudsz ilyeneket kitalálni? – röhögött vöröske mindkettőnket figyelmen kívül hagyva.

-Mondjátok már el mi történt?

-Ja engem is érdekelne. – morgott Alex, ha éhes mindig ilyen. Valószínű mondjuk nem fog enni az Esme által hozott kajából, mert túl makacs.

-Máris - vigyorgott rám szemtelenül - Iris épp azon gondolkozott milyen vámpíraromát tettünk az ételbe.

Ezen persze még a mellettem álló fiúk is nagyokat nevettek. De már nem foglalkoztam velük elvettem egy szendvicset a kilencből, és majszolni kezdtem. Nagyon finom volt, igaz régen ettem, így bármit megettem volna, de ez akkor is jó volt.

-Hmm… Esme ez nagyon finom.- mosolyogtam rá.

-Még a vámpír eszenciával is? - piszkált Emmett.

-Igen még azzal is. - vágtam rá morcosan, s tovább ettem Alexék figyelmét magamra vonva közben, pedig elismerően hümmögtem. Kíváncsi vagyok mikor fognak megtörni.

-Na jó, ne csináld már - nyögött fel Nick és elvett egyet a tálcáról.

-Áruló. - morgott Alex.

-Bocs bátyó – mondta két falat között. Mikor megettem a szendvicsemet, felnyújtottam Alexhoz. Meglepetésemre nem fordult el hanem egy nagy sóhajjal letelepedett mellénk és ő is enni kezdet.

-Na és miért vagytok ilyen messze attól a falkától? – kérdezte Carlisle, aki már végzett Jason bekötözésével. Annyira meglepődtem, hogy félre is nyeltem, s nagyokat köhögve dőltem előre.

8. fejezet

MÁSODIK KÖNYV
Jacob
TARTALOM
Előszó
8. Várom, Hogy Elkezdődjön Az Az Átkozott Harc
9. Pokolian Biztos, Hogy Erre Nem Számítottam
10. Miért Nem Sétálok Egyszerűen Csak El? Oh, Igaz, Mert Egy Idióta Vagyok.
11. A Két Legelső Dolog Az Amit-Nem-Akarok-Megtenni Listámon
12. Néhány Ember Nem Fogja Fel A „Nem Szívesen Látott” Fogalmát.
13. Jó, Hogy Erős Gyomrom Van
14. Tudod, Hogy Rossz Történik, Ha Rosszul Érzed Magad, Mert Goromba Voltál Egy
Vámpírral
15. Tik Tak Tik Tak Tik Tak
16. Túl-Sok-Információ Riadó
17. Hogy Nézek Ki? Mint Óz A Varázsló? Kell egy agy?? Kell Egy Szív?
Gyerünk. Vidd Az Enyém. Vigyél Mindent, Amim Van.
18. Erre Nincsenek Szavak.
Azonban, igazat szólva,
ész és szerelem mai napság ritkán tartanak együtt
William Shakespeare
Szentivánéji Álom
Harmadik felvonás, 1. szín
ELŐSZÓ
Az élet kiszív, aztán meghalsz.
Ja, bárcsak ilyen szerencsés lennék.

8.fejezet
Várom, Hogy Elkezdődjön Az Az Átkozott Harc
- Istenem Paul, komolyan, nincs neked saját otthonod?
Paul, elnyúlva az én kanapémon, valami hülye baseballmeccset nézve az én szaros
tévémen rám vigyorgott – nagyon lassan – kivett egy Doritot az ölében lévő zacskóból, és
egyben betömte a szájába.
- Jobb lett volna, ha azt magaddal hozod.
Rop. – Nem – mondta, miközben rágott – A nővéred mondta, hogy csak nyugodtan,
szolgáljam ki magam bármivel, amit akarok.
Próbáltam olyan hangon szólni, amiből nem süt, hogy mindjárt megütöm. – Itt van
Rachel?
Nem működött. Meghallotta, hova megyek és ledobta maga mögé a zacskót. A zacskó
csörögve landolt a kispárnán. A chips apróra morzsolódott. Paul kezei ökölbe szorulva
felemelkedtek, közel az arcához, mint egy bokszoló.
- Gyerünk, kölyök. Nem kell Rachel, hogy megvédjen.
Felhorkantottam – Rendben. Mintha nem mennél hozzá sírva az első lehetséges
alkalommal.
Felnevetett, és elengedte magát, ledőlt a fotelba. – Nem megyek pletykálni egy
kislányhoz. Ha beviszel egy szerencsés ütést, az csak köztünk marad. És fordítva,
nemde?
Kedves, hogy ad egy meghívást. Ellazítottam magam, mint aki feladja. – Rendben.
A szeme a tévére szegeződött.
Előrelendültem.
Kielégítő reccsenés hallatszott az orrából, amikor az öklöm odaért. Megpróbált elkapni,
de eltáncoltam az útjából mielőtt fogást talál rajtam, bal kezemben a zacskónyi
tönkrement Dorito.
- Eltörted az orrom, te barom!
- Csak köztünk marad, igaz, Paul?
Elindultam, hogy elrakjam a chipset. Amikor megfordultam, Paul éppen helyrerakta az
orrát, hogy ne ferdén forrjon össze. A vérzés már elállt; úgy tűnt, mintha nem lenne
forrása, ahogy végigfolyt az ajkán és az arcán. Káromkodott, s megrándult az arca,
miközben a porcot a helyére húzta.
- Annyira kellemetlen vagy Jacob, esküszöm, szívesebben lógnék Leahval.
- Au. Wow, fogadok, hogy Leah imádni fogja, hogy szeretnél eltölteni egy kis időt az ő
minőségi társaságában. Biztos megmelengeti a szívét.
- Úgyis elfelejted, hogy ilyet mondtam.
- Tuti. Biztos vagyok benne, hogy nem fog kicsúszni.
- Ugh. – nyögte, miközben visszaült a fotelba és letörlöte a maradék vért a pólója
nyakáról. – Gyors vagy, kölyök. Ez tény. – Majd figyelmét ismét az unalmas játékra
fordította.
Ott álltam egy pár másodpercig, aztán elsunnyogtam a szobám felé, idegen
megszállásról motyogva.
Régebben bármikor számíthattál Paulra, ha harcról volt szó. Nem kellett megütni –
bármilyen gyenge sértés is megtette. Nem kellett sok hozzá, hogy kihozd az
önuralmából. Most persze, amikor szerettem volna egy igazi vicsorgós, morgós, zúzzukszét-
az-összes-fát meccset, olyan lágy volt.
Nem volt ám eléggé rossz, hogy a falka egy újabb tagja bevésődött – ez már négy a
tízből! Mikor lesz már vége? Annak a hülye mítosznak ritkának kellene lenni, a fenébe
is! Ez az elrendelő szerelem első látásra dolog tisztára beteges!
Pont az én nővéremmel kellett? És pont Paul?
Amikor Rachel hazajött Washington Államból a nyári szemeszter végén – előbb végzett
a kis stréber – a legnagyobb bajom az volt, hogy nehéz lesz megtartani előtte a titkot.
Nem voltam hozzászokva, hogy az otthonomban bármit is eltitkoljak. Nagyon
szimpatikussá váltak számomra azok a srácok, mint Embry és Colin, akiknek a szülei
nem tudták, hogy a gyermekük vérfarkas. Embry anyukája azt hitte, hogy egy lázadó
korszakon mehet át a fia. Szobafogságra volt ítélve állandó kilógás miatt, de persze nem
sok mindent tudott ellene tenni. Minden este benéz a szobájába, és minden este üresen
találja azt. Aztán ismét kiabál, Embry pedig csendben tűri ezt minden áldott nap.
Megpróbáltunk Sammel beszélni, hogy adjon egy kis szünetet Embrynek, hogy
beavathassa a melóba az anyját, de Embry azt mondta, őt nem zavarja. A titok túl
fontos volt
Szóval teljesen fel lettem fokozva a titoktartásra. Majd két nappal azután, hogy Rachel
hazatért, Sam összefutott vele a tengerparton. Bada bing, Bada bumm – igaz szerelem!
Nincs szükség titoktartásra, amikor megtalálod a másik feled, meg az összes többi
vérfarkasos bevésődéses szemét.
Rachel megkapta az egész történetet. Én meg majd megkapom egyszer Pault, mint
sógor. Tudtam, hogy Billy sem örült neki annyira. De ő jobban kezelte, mint én.
Természetesen gyakrabban látogatott el Clearwatersékhez ezekben a napokban. Nem
láttam, hogy ez hol volt jobb. Kevesebb Paul, több Leah
Elgondolkoztam, hogy egy golyó a halántékomba vajon megölve, vagy csak egy eléggé
nagy zűrt okozna?
Ledobtam magam az ágyra. Fáradt voltam – nem aludtam az utolsó őrjáratom óta – de
tudtam, hogy nem fogok tudni aludni. Túl teli volt a fejem. A gondolatok úgy pattogtam
a koponyámban, mint egy raj megzavart méh. Hangos. Néha-néha meg is csíptek.
Inkább lódarazsak voltak. A méhek meghaltak egy csípés után. És engem a gondolatok
engem újra és újra megcsíptek.
A várakozás örültté tett. Már majdnem négy hete. Vártam, hogy így vagy úgy, de
mostanra már jönnek a hírek. Éjszakákon keresztül csak ültem, és elképzeltem, milyen
alakot is vesz majd fel.
Charlie szipog a telefonon – Bella és a férje meghaltak egy balesetben. Repülőgépszerencsétlenség?
Azt nehéz lenne megjátszani. Kivéve, ha a vérszopók nem bánják, ha
néhány ártatlan meghal, hogy hiteles legyen, nemde? Talán egy kisrepülőgép helyette.
Valószínűleg volt nekik egy feláldozható.
Vagy a gyilkos egyedül jönne haza, elbukva a próbálkozásban, hogy eggyé tegye
közülük? Vagy nem is menne olyan messzire. Lehet, hogy csak összetörte rohamában
mint egy chipset, hogy kapjon valamennyit? Mert Bella élete nem olyan fontos, mint az ő
élvezete…
A történet annyira tragikus lenne – Bella elveszett egy szörnyű balesetben. Egy rosszul
elsült rablás áldozata. Megfulladt vacsora közben, mert félrenyelt. Egy autóbaleset, mint
a mamám. Annyira gyakori. Mindig történik ilyesmi.
Vajon hazahozná? Itt temetnék el Charlienak? Zárt koporsós szertartás, természetesen.
Az én anyám koporsója is be volt szögelve…
Csak azt remélhettem, hogy visszatér ide, ahová még elérek
Lehet, hogy nem is lenne semmilyen történet. Lehet, hogy Charlie felhívná apámat, hogy
nem hallott-e valamit Fr. Cullenről, aki egyik nap csak úgy nem ment dolgozni. A ház
elhagyatott. Senki sem veszi fel Cullenék telefonját. A rejtély valószínűleg benne lenne
valamilyen másodrendű hírműsorban, becstelenség gyanújával…
Lehet, hogy földig égne az a nagy fehér ház, úgy, hogy mindenki bent ragadt. Persze
ehhez kellenének testek. Nyolc ember, nagyjából a megfelelő méretben.
Felismerhetetlenségig égve – fogvizsgálat sem segítene.
Ezek közül mind bajos lenne – legalábbis nekem. Nehéz lenne őket megtalálni, ha nem
akarják. Bár, egy örökkévalóság állna rendelkezésemre, hogy megtaláljam őket. Ha
ennyi időd van, minden szál szalmát lenne időd megnézni a kazalban, hogy megtaláld a
tűt.
Most nem bánnám, ha szét kellene túrni egy kazlat. Legalább lenne mit csinálni.
Utáltam arra gondolni, hogy elveszíthetem a lehetőséget. Időd adok a vérszopóknak,
hogy elmeneküljenek, ha ezt tervezik.
Mehetnénk ma este. Megölhetnénk mindenkit, akit ott találunk.
Tetszett ez a terv, mert ismertem annyira Edwardot, hogyha bárkit is megölök a kis
bandájából, rá is lenne lehetőségem. Jönne, hogy megbosszulja. És megadnám neki a
lehetőséget – nem engedném a testvéreimnek, hogy levadásszuk, mint egy falka. Csak ő
és én. Győzzön a jobbik.
De Sam hallani sem akart erről. Nem fogjuk megszegni az egyezményt. Engedjük, hogy
ők szegjék meg. És mindez azért, mert nem volt rá bizonyítékunk, hogy bármit is tettek
volna Cullenék. Még. Hozzá kell tennünk, hogy még, ugyanis elkerülhetetlen volt, hogy
Bella vagy egyikükként tér vissza, vagy sehogy. Végül is egyre megy, egy emberi élet
akkor is elveszett. És ezzel a játék elkezdődne.
A másik szobában Paul úgy nyerített, mint egy szamár. Lehet, hogy vígjátékra kapcsolt.
Az is lehet, hogy a reklám volt vicces. Lényegtelen. Idegtépő volt.
Elgondolkoztam, hogy eltörhetném ismét az orrát. De nem Paul volt az, akivel harcolni
akartam. Nem igazán.
Próbáltam más hangokra figyelni, a szélre a fák között. Nem volt ugyanolyan, nem
emberi fülekkel. Sok millió hang volt a szélben, amit nem hallhattam ebben a testben.
De ezek a fülek eléggé érzékenyek voltak. Hallottam, mi zajlik a fákon túl, az úton, a
közeledő autók hangját, ahogy az utolsó kanyar után rálátás nyílik a partra – a kilátás a
szigetekre, a sziklákra és a nagy kék óceánra, mely elterül a láthatáron. A La pushi
zsaruk szerettek itt lenni. A turisták sosem vették észre a sebességkorlátozó táblát az út
szélén.
Hallottam a parti ajándékbolt előtt beszélgetőket. Hallottam a csengő csilingelését,
ahogy nyílt és csukódott az ajtó. Hallottam, ahogy Embry mamája számlát nyomtat a
pénztárgépnél.
Hallottam, ahogy a dagály utat keres magának a sziklák között. Hallottam a kiáltozó
gyermekeket, akik nem voltak elég gyorsak, és a jeges víz utolérte őket. Hallottam az
anyák panaszkodását a vizes ruhák miatt. És hallottam egy ismerős hangot…
Annyira figyeltem, hogy Paul hirtelen feltámadó szamárröhögése majdnem leugrasztott
az ágyról.
- Menj el a házamból, - morogtam. Tudtam, hogy úgysem figyel. Követtem a saját
tanácsomat. Kitártam az ablakomat, és kimásztam, így legalább nem kellett Pault ismét
látnom. Oly nagy lenne a kísértés. Tudtam, hogy ismét megütném, Rachel meg már így
is eléggé mérges lesz. Meglátja majd a pólón a vért, és rögtön engem okol anélkül, hogy
megvárná a bizonyítékot. Persze igaza lenne, de akkor is.
Leballagtam a partra, ökleim a zsebemben. Senki sem nézett rám kétszer, amikor
átsétáltam First Beach-en. Egy jó dolog volt a nyárban – senkit sem érdekelt, ha csak
rövidgatya volt rajtad.
Követtem a hallott ismerős hangot, és hamarosan megtaláltam Quilt. Az öböl déli részén
volt, elkerülve a turistatömeget. Folyamatos figyelmeztetésözönt folytatott.
- Maradj kint a vízből, Claira! Gyerünk! Ne má’. Oh. Ügyes, mondhatom. Te gyerek,
komolyan azt akarod, hogy Emily kiabáljon velem? Nem hozlak többet a partra, ha nem
- Oh, igen? Ne – ugh. Szerinted ez vicces, ugye? Hah! Ki is nevet most?
Amikor odaértem, egy nevető kisgyermeket tartott a bokájánál fogva. A lánynak egy
vödör volt a kezében, s a farmerja teljesen átázott. Quilnek egy nagy vizes folt volt a
pólója elején.
- Öt dolcsi a kiscsajra, - mondtam
- Szia Jake!
Claire felvisított, és nekidobta vödrét Quil térdének. – Le, le!
Óvatosan lerakta a kislányt, aki hozzám rohant. Átfonta karjait a térdem körül.
- Jay bácsi!
- Hogy vagy, Claire
Kacagott – Quil tittaaaaaa vííííz!
- Azt látom. Hol van anyukád?
- El, el, el, - énekelte – Claire edész nap Quillel játszik. Clairen sose begy haza. –
elengedett, és odaszaladt Quilhez. Ő felkapta, és a nyakába ültette.
- Úgy hangzik, valakit elkapott a szörnyű kettes.
- Hármas, igazából. – javított ki Quil. – Kihagytad a partit. Hercegnős. Koronát kellett
viselnem, és Emily javasolta, hogy kipróbálhatnák rajtam az új sminkkészletét.
- Wow, őszintén sajnálom, hogy nem voltam itt akkortájt.
- Ne aggódj, Emilynek vannak képei. Igazából eléggé izgató voltam.
- Akkora egy balek vagy.
Quil megvonta a vállát – Claire jól érezte magát. Ez a lényeg.
Megforgattam a szemeimet. Nehéz volt bevésődött emberek közelében lenni.
Lényegtelen, hogy milyen szinten voltak – a szoros kapcsolatban lévő, mint Sam, vagy
csak egy kihasznált dadus, mint Quil – a nyugalom és bizonyosság, ami sugárzott
belőlük szinte már egyenesen hányingerkeltő volt.
Claire felsikított a nyakában, és lemutatott a földre. – Kityi kavity, Quil! Nekem, nekem!
- Melyiket szeretnéd, kölyök? A pirosat?
- Nem pijos!
Quil letérdelt – Claire sikított, és úgy húzta a haját, mint egy ló kantárját.
- A kék?
- Nem, nem, nem, - énekelte a kislány, élvezve új játékát.
A fura az volt, hogy Quil legalább annyira élvezte ezt az egészet, mint Claire. Arcán
nyoma sem volt olyan kifejezésnek, mint oly sok turista anyukának és apukának – a
mikor-van-már-szundi-idő? arc. Sosem láttál egy szülőt sem, aki ilyen szívesen
belemenne mindenféle barom dologba, amit a gyereke kitalál. De úgy tűnt, hogy ez őt
egyáltalán nem zavarja.
- Quil, gondolkoztál már rajta, hogy elkezdj randizni?
- He?
- Nem, nem sájga! – rikácsolta Claire.
- Tudod. Egy rendes lányt. Csak amíg… tudod. A bébiszitterős éjszakai kötelességed
helyett.
Quil tátott szájjal bámult rám.
- Kityi kavity, kityi kavity – visította Claire, amikor nem ajánlott fel neki egy újat. Kicsi
öklével jól fejbe is verte.
- Bocsi, Claire maci. Mit szólsz ehhez a csini lilához?
- Nem – kacagott – nem jija.
- Adj egy nyomot. Könyörgöm.
Claire végiggondolta – Zöjd – mondta végül.
Quil alaposan végigtanulmányozta a köveket, majd felvett különböző árnyalatokban, és
felajánlotta neki.
- Eltaláltam?
- Iden
- És, melyik az?
- Mindeddik!
Kinyújtotta a kis kezét, s Quil belerakta a kis köveket. A kislány felnevetett, majd
rögtön fejbe kólintotta velük. Drámaian felnyögött, majd felállt, és elkezdett sétálni a
parkoló felé. Valószínű a miatt aggódott, hogy a kislány megfázhat a vizes ruhában.
Rosszabb volt, mint bármilyen paranoiás, túlbuzgó anya.
- Bocs, ha előbb túl rámenős voltam ezzel a csaj dologgal. – mondtam.
- Nem, semmi baj. – válaszolta Quil – Csak meglepett, annyi az egész. Nem gondoltam rá
ezelőtt.
- Lefogadom, hogy megértené. Mármint amikor felnőtt. Nem haragudna meg, hogy élted
az életed, amíg ő pelenkában császkált.
- Tudom. Biztos vagyok benne, hogy megértené.
Nem mondott több dolgot.
- De nem fogod megtenni úgyse, ugye?
- Nem tudom – mondta halkan – Nem tudom elképzelni. Csak… nem látok senkit sem
úgy. Már észre sem veszem a lányokat, tudod. Nem látom az arcukat.
- Ezt most tedd össze a fejdísszel és a sminkkel, és Clairenek másféle versengés miatt kell
majd aggódnia.
Quil nevetett, és dobott egy csókot – Ráérsz pénteken, Jacob?
- Neked bármikor, - mondtam, majd vágtam hozzá egy pofát – Igen, szerintem rá.
Egy picit habozott, majd megkérdezte – És te gondolkoztál mostanában randiról?
Felsóhajtottam. Csak magamat okolhatom, hogy ez felkerült.
- Tudod, Jake, néha te is élhetnéd az életed.
Nem viccnek szánta. Szimpatikus volt a hangja. Ez rosszabbá tette.
- Én sem látom őket, Quil. Én sem látom az arcukat.
Quil is sóhajtott.
Messze, a hullámok miatt mindenki másnak hallhatatlanul, egy vonítás hallatszott az
erdőből.
- Basszus, ez Sam – mondta Quil, majd megérintette Clairet, mintha ellenőrizné, hogy
ott van-e még. – Nem tudom, merre lehet az anyja!
- Megnézem mi az. Ha kellesz, tudtodra hozom. – hadartam a szavakat. – Hé, mér nem
viszed el őket Clearwatersékhez? Sue és Billy majd figyelnek rá, ha kell. Lehet, hogy
már tudják is, hogy mi történik.
- Okés, most pedig sipirc, Jake!
Elkezdtem rohanni, nem a földúton a sövény mentén, hanem a rövidebb úton, az erdő
felé. Átugrottam egy sor uszadék fát, aztán utat törtem a vadrózsa bokrok között,
továbbra is futva. Éreztem a kis könnyeket, ahogyan a tüske a bőrömbe vájt, de nem
érdekelt. A nyoma már régen beforr, mire a fákhoz érek.
Bevágtam a bolt mögé, majd átrohantam a főúton. Valaki rám dudált. A fák
biztonságában gyorsabban futottam, hosszabbakat léptem. Az emberek
megbámulnának a szabadban, Normális embereknek nem tudnak így futni. Néha
elmerengtem, hogy vicces lenne benevezni egy versenyre – mint az Olimpia, vagy
hasonló. Jó lenne nézni a sztár atléták kifejezésit, amikor elsuhanok mellettük. De biztos
vagyok, hogy a doppingteszt kimutatná, hogy valami gáz van a véremmel.
Amint az erdő házaktól és utaktól mentes részére értem, megálltam, és lerúgtam a
rövidnadrágom. Gyors, gyakorlott mozdulatokkal feltekertem és odakötöztem a
bokámhoz. Még éppen szorosra húztam, már átalakulóban voltam. A tűz végigfutott a
gerincem mentén, görcsbe rántva a kezeimet és lábaimat. Csak egy másodperc volt. A hő
elárasztott, és éreztem az enyhe pislákolást, hogy más voltam. Nehéz mancsaim
dübögtek a kemény földön, és végre kinyújthattam a gerincem.
Az alakváltoztatás nagyon egyszerűen ment, amikor ennyire gyakorlatban voltam. Már
nem volt probléma az idegességemmel sem. Kivéve, amikor mégis.
Egy fél pillanatra eszembe jutott az a szörnyű, kimondatlan vicc az esküvőn. Annyira
haraggal teli voltam, hogy nem tudtam a testem irányítani. Csapdába estem, remegtem
és égtem, de nem tudtam átváltozni és megölni az előttem álló szörnyeteget. Összezavaró
volt. Meghalnék, hogy megölhessem. Félek, hogy bántom őt. Aztán amikorra nagy
nehezen felvettem a kívánt formát, jött a parancs a vezetőnktől. Az Alfa rendelete. Ha
csak Embry és Quil lett volna ott, és Sam nem… akkor képes lettem volna megölni a
gyilkost?
Utálom, amikor Sam így parancsolgat. Utálom az érzést, hogy nincs választásom.
Utálom, hogy kötelességem megtenni.
Aztán ráébredtem, hogy hallgatóságom akadt. Nem voltam egyedül az elmémben.
"Mindig annyira belemerülsz önmagadba", gondolta Leah.
"Semmi képmutatás, Leah", gondoltam vissza.
"Megtennétek, srácok?" csatlakozott Sam.
Elcsendesültünk, és éreztem, ahogy Leah megrándul a srácok szóra. "Érzékeny, mint
mindig."
Sam úgy tett, mintha észre sem venné." Hol van Quil és Jared?"
"Quil Clairrel vam. Clearwatersékhez viszi."
"Jó. Sue majd vigyáz rá."
"Jared Kimhez ment," gondolta Embry. Jó alkalom, hogy nem hall.
Halk morgás futott végig a falkán. Én is kivettem a részem Mikor Jared végre
megérkezik, biztos Kimmel lesz teli a feje. És senkit sem érdekelt, hogy mit csináltak
éppen.
Sam ismét leereszkedett a hátsó lábaira, és eleresztett egy vonítást. Ez egy jel és parancs
is volt egyben.
A falka tőlem pár mérföldre keletre gyülekezett. Átszökelltem a sűrű erdőn feléjük.
Leah, Embry, és Paul is oda tartott. Leah közel volt – hamarosan hallhattam a lépteit,
nem messze az erdőben. Párhuzamos vonalban futottunk, az egyedüllétet választva.
"Nem várhatunk rá egész nap. Majd később csatlakozik."
"Mi az, főnök?" Érdeklődött Paul.
"Beszélnünk kell. Valami történt."
Éreztem, ahogy Sam gondolatai felvillannak – nem csak Samé, hanem Sethé, Colliné és
Bradyé is. Collin és Brady – az új gyerekek – ma voltak őrjáraton Sammel, így biztos
tudják, amit ő is tudott. Nem tudom, hogy Seth mit keresett már ott, és miért tudta már.
"Seth, mondd el mit hallottál."
Felgyorsítottam, ott akartam lenni. Hallottam, hogy Leah is gyorsít. Utálta, ha
lefutották. Egyetlen előnye a többiekkel szemben a gyorsasága volt. Ő volt a
leggyorsabb.
"Ezt kapd ki, idióta", sziszegte, majd rákapcsolt. Megkapaszkodtam az agyagban, majd
kilőttem magam.
Úgy tűnt Sam nem volt olyan hangulatban, hogy eltűrje a hülyeségeinket." Jake, Leah,
nyugi."
Egyikünk sem lassított.
Sam morgott, de végül lemondott róla. "Seth?"
"Charlie addig hívott mindenkit, míg nálam meg nem találta Billyt."
"Ja, beszéltem is vele," tette hozzá Paul.
Éreztem, ahogy átmegy rajtam egy lökés, amikor Seth Charlie nevére gondolt. Ez volt
az. A várakozásnak vége. Gyorsabban futottam, kényszerítve magam a légzésre, annak
ellenére, hogy nehéznek éreztem a tüdőm.
Vajon melyik történet lesz?
"Teljesen kivan. Edward és Bella múlthéten értek haza és…"
Megkönnyebbült a mellkasom.
Élt. Legalábbis nem volt halott.
Nem tűnt fel, mennyi különbséget is jelentene ez nekem. Eddig úgy gondoltam rá, mint
egy halottra, és csak most láttam meg. Rájöttem, hogy sosem gondoltam volna, hogy élve
hozza vissza. De mindegy is volt, úgyis tudtam mi következik.
"Jaja, tesó, és most jönnek a rossz hírek. Charlie beszélt vele, és azt mondta, rosszul
hangzott. Elmondta, hogy beteg. Carlisle folytatta, és közölte Charlieval, hogy Bella
elkapott egy ritka betegséget Dél-Amerikában. Karanténba kellett rakni. Charlie
megőrül, mert meglátogatnia sem szabad. Mondta, hogy nem bánja, ha ő beteg lesz, de
Carlisle megrendíthetetlen. Nincs látogatás. Mondta Charlienak, hogy eléggé komoly, de
mindent megtesz, amit tud. Charlie napokig izgult emiatt, és csak most mondta el
Billynek. Azt mondta, ma még rosszabb volt Bella hangja."
Mélységes csend követte Seth szavait. Mind megértettük. Szóval ebben a betegségben fog meghalni, legalábbis Charlie így tudta. Megengedik
majd neki, hogy meg megnézze a holttestet? A sápadt, teljesen merev, hihetetlenül fehér
testet? Nem engedhetnék meg neki, hogy megérintse a hideg bőrt – feltűnne neki, milyen
kemény. Várniuk kell addig, amíg kibírja, amíg már meg bírja állni, hogy ne ölje meg
Charliet és a többi gyászolót. Mennyi időbe kerülne ez?
Eltemetnék? Ő maga ásná ki magát, vagy a vérszopók jönnének érte?
A többiek csendben hallgatták a feltételezéseimet. Sokkal többet gondolkoztam erről,
mint ők.
Leah és én majdnem egyszerre értünk a tisztásra. Biztos volt benne, hogy egy orrhosszal
vezetett. Gyorsan letelepedett a bátyja mellé, amíg én előresiettem Sam jobbjára. Paul
eddig körözött, és csinált nekem helyet.
"Ismét legyőztelek," gondolta Leah, de éppen csak meghallottam.
Elgondolkoztam, hogy miért én voltam talpon egyedül. Felállt a szőr a vállamon, a
nyugtalanságtól felborzolódva.
"Mire várunk?" Kérdeztem.
Senki sem válaszolt, de éreztem a habozásukat.
"Oh, gyerünk már! Az egyezményt megszegték!"
"Nincs bizonyítékunk. Lehet, hogy tényleg beteg."
"JAJ, KÉRLEK!"
"Rendben, szóval a bizonyítékok a körülményekről eléggé erősek. De… Jacob." Sam
gondolatai lassan, óvatosan jöttek. "Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? Biztos, hogy ez a
helyes döntés? Mindegyikünk tudja, mit szeretett volna."
"Az egyezmény nem tesz említést az áldozat kívánságairól, Sam!"
"De vajon ő tényleg áldozat? Így minősítenéd?"
"Igen!
"Jake," gondolta Seth, "ők nem az ellenségeink."
"Fogd be, kölyök! Azért, mert benned van egyféle hősi tisztelet az iránt a vérszopó iránt,
az nem változtatja meg a törvényt. Ők az ellenségeink. A mi területünkön vannak.
Elintézzük őket. Nem érdekel, hogy egykoron élvezted az Edward Cullen oldalán való
harcot."
"És, mit fogsz csinálni, amikor Bella velük harcol, Jacob? Ha?" kérdezte Seth haragosan.
"Ő többé nem Bella."
"Talán te leszel az, aki elintézi?"
Nem állhattam meg, hogy ne rázkódjam.
"Nem, nem tennéd meg. Akkor? Kényszeríted egyikünket? Aztán örökké haragban leszel
azzal, aki megtette?"
"Én nem…"
"Persze, hogy nem. Nem vagy kész erre a harcra, Jacob."
Az ösztön átvette az irányítást, és előre hajolva vicsorogtam a meddőhomok színű
farkasra a kör túloldalán.
"Jacob!" figyelmeztetett Sam. "Seth, fogd be egy percre!"
Seth bólintott egyet a nagy fejével.
"Ó hogy, mit hagytam ki?" gondolta Quil. Teljes sebességgel szaladt a
gyülekezőhelyünkhöz. Hallottam Charlie hívásásról…
"Menni készülünk," mondtam neki." Miért nem ugrasz be Kimhez és rángatod el Jaredet a
fogaiddal? Mindenkire szükségünk lesz."
"Gyere egyenesen ide, Quil!" parancsolta Sam. "Még nem döntöttünk el semmit."
Morogtam.
"Jacob, gondolnom kell rá, hogy mi a legjobb a falkának. Azt az utat kell választanom,
amelyik a legjobban megvéd titeket. A dolgok megváltoztak, mióta az őseink
megkötötték azt az egyezséget. Én… nos, őszintén hiszem, hogy Cullenék nem jelentenek
ránk veszélyt. És tudjuk, hogy már nem sokáig lesznek itt. Biztosra veszem, hogy miután
elmondták a történetüket, eltűnnek. Az életünk visszatér a rendes kerékvágásba."
"Rendes?"
"Ha provokáljuk őket, Jacob, megvédik magukat."
"Félsz?"
"Te ennyire kész vagy egy báty elvesztésére? "megállt "Vagy egy nővérére?" Tette hozzá,
mint egy kiegészítésként."
"Nem félek meghalni."
"Tudom, Jacob. Ez egy ok, amiért megkérdőjelezem az ítélőképességed ebben a
dologban."
Belenéztem a fekete szemeibe. "Szándékozod követni és tisztelni apáink egyezményét?"
"Én a falkámat tisztelem. Azt teszem, ami a legjobb nekik."
"Gyáva."
A pofája megfeszült, visszahúzva száját fogai elől.
"Elég, Jacob! Le vagy szavazva!" Sam mentális hangja megváltozott, felvette azt a furcsa
dupla hangszínt, amit nem tudtunk megtagadni. Az Alfa hangját. A körben mindenkivel
találkozott a tekintete.
"A falka nem támadja meg Cullenéket provokáció nélkül. Az egyezmény szelleme
megmarad. Nem jelentenek veszélyt az embereinkre, Forks embereire. Bella Swan egy
tájékozott döntést hozott, és nem fogjuk a szövetségeseinket megbüntetni az ő választása
miatt."
"Hurrá, hurrá!" gondolta Seth lelkesen.
"Úgy tudom, azt mondtam, hogy fogd be Seth."
"Hopp, bocsi Sam."
"Jacob, mit gondolsz, hová mész?""
Elhagytam a kört, nyugatnak fordulva, így a hátamat mutathattam neki. Elbúcsúzom az
apámtól. Kétségtelenül nem volt okom eddig maradni.
"Aw, Jake, ne csináld már megint!"
"Kuss, Seth!" gondolta egyszerre több hang is.
"Nem akarjuk, hogy elmenj," mondta Sam, gondolata lágyabb, mint ezelőtt.
"Akkor kötelezz, hogy maradjak, Sam. Vedd el az akaratomat. Tégy szolgává!"
"Tudod, hogy nem fogom megtenni."
"Akkor nincs mit mondanom."
Elfutottam tőlük, próbáltam nem arra gondolni, hogy mit teszek ezután. Helyette a
hosszú farkas hónapokra gondoltam, amikor hagytam, hogy az emberség szépen lassan
elhagyjon, amikor már inkább voltam állat mint ember. A pillanatnak élve, akkor
ettem, amikor megéheztem, akkor ittam, amikor megszomjaztam, és csak futottam –
futottam a futásért. Egyszerű vágyak, egyszerű válaszok. A fájdalom könnyen kezelhető
formában jelentkezett. Az éhség fájdalma. A hideg jég fájdalma a mancsaid alatt. A
belém vájó karmok okozta fájdalom, amikor a vacsora bátrabb volt. Minden fájdalomra
volt egy egyszerű válasz, egy egyértelmű reakció, amely megszűntette azt.
Nem embernek lenni.
Amikor a házam közelébe értem, visszaváltoztam emberré. Egyedül, magányban kellett
gondolkoznom.
Lekötöttem a rövidgatyámat, és felrángattam, már futva a ház felé.
Sikerült. Elrejtettem, amit gondoltam, és most már késő volt Samnek, hogy megállítson.
Már nem hallott.
Sam nagyon egyértelműen parancsolt. A falka nem támadja meg Cullenéket. Rendben.
Nem említette az egyedüli, önkényes cselekvést.
Nem, a falka ma senkit nem támad meg.
De én igen.

7. fejezet

7.fejezet
VÁRATLAN

Egy fekete sor közeledett felém a halotti ködön keresztül. Láttam a sötét rubinvörös
szemeiket vágyakozva csillogni, epekedni a gyilkolásért. Az ajkaikat felhúzták az éles,
nedves fogaikról – néhányan vicsorogni, néhányan mosolyogni.
Hallottam a gyermeket nyöszörögni mögöttem, de nem tudtam megfordulni, hogy
ránézzek. Habár kétségbeesetten biztos voltam, hogy biztonságban van, most nem
engedhettem, hogy hiba csússzon az összpontosításomba.
Egyre közelebb kísértettek, a sötét köpenyeik kissé meglibbentek, ahogy haladtak.
Láttam, ahogy a kezeiket csontszínű karmokká feszítik. Szétváltak, hogy minden
irányból körülvehessenek minket. Körbevettek minket. Mind meg fogunk halni.
És aztán, mint egy fényrobbanás, a teljes látvány más lett. Eddig semmi nem változott –
a Volturi még mindig büszkén lépkedett felénk; higgadtan, hogy megöljenek. Ami
valóban megváltozott az, hogy én hogyan láttam a képet. Hirtelen, éheztem rá. Azt
akartam, hogy támadjanak. A pánik vérszomjjá változott, ahogy előrehajoltam egy
mosollyal az arcomon, és egy morgás szakadt fel a csupasz fogaim között.
Felriadtam, kijózanodva az álomból.
A szoba sötét volt. Majdnem gőzölgően forró. A veríték összecsomózta a hajam a
halántékomnál és lecsurgott a torkomra.
Megtapogattam a meleg lepedőt és üresen találtam.
„Edward?”
Aztán az ujjaim beleütköztek valami simába és laposba és merevbe. Egy darab papír
volt, kettéhajtva. Magammal vittem az üzenetet és keresztül mentem a szobán, hogy
felkapcsoljam a villanyt.
Az üzenet Mrs. Cullen-nek volt címezve.
Remélem, nem ébredsz fel és veszed észre a távollétem, de ha mégis, nemsokára
visszajövök. Csak a szárazföldre mentem vadászni. Menj vissza aludni és itt leszek, mire
újra felébredsz. Szeretlek.
Sóhajtottam. Most már két hete voltunk itt, így számítanom kellett volna rá, hogy
hamarosan elmegy, de nem gondoltam az időre. Úgy tűnt, mintha itt az időn kívül
léteztünk volna, csak egy tökéletes helyzetben sodródtunk.
Letöröltem az izzadtságot a homlokomról. Teljesen ébernek éreztem magam, habár az
óra szerint az öltöző asztalnál alig múlt egy. Tudtam, hogy soha nem lennék képes
aludni, amilyen feldúlt és ragadós voltam. Nem beszélve arról, hogy ha leoltanám a
villanyt és becsuknám a szemem biztos, hogy azokat a portyázó fekete alakokat látnám.
Felkeltem és céltalanul kószáltam a sötét házban, felkapcsolva a lámpákat. Olyan
nagynak és üresnek tűnt Edward nélkül. Másnak.
Végül a konyhába kötöttem kis, és elhatároztam, hogy talán csak valami vidító ételre
van szükségem.
Kotorásztam a hűtőben, amíg megtaláltam egy sült csirke minden hozzávalóját. A csirke
pattogása és sistergése a serpenyőben jó volt, otthoni hang; kicsit kevésbé voltam ideges,
amíg elnyomta a csendet.
Olyan jó illata volt, hogy a serpenyőből kezdtem enni, közben megégettem a nyelvem. Az
ötödik vagy a hatodik harapásra azt hittem, elég hideg, hogy megkóstoljam. A rágásom
lelassult. Valami baj volt az ízével? Megnéztem a húst, és teljesen fehér volt, de azon
tűnődtem, hogy teljesen átsült-e. Kísérletképpen haraptam még egyet; kétszer
megrágtam. Uhh – határozottan rossz. Felugrottam és a mosogatóba köptem. Hirtelen, a
csirke és olajszag undorító lett. Megfogtam az egész tányért és a szemetesbe öntöttem,
aztán kinyitottam az ablakot, hogy elűzzem az illatát. A kinti hűvös szél javított a
dolgon. Jó érzés volt a bőrömnek.
Váratlanul kimerült lettem, de nem akartam visszamenni a forró szobába. Így hát
kinyitottam az ablakot a TV szobába és lefeküdtem alá a kanapéra. Bekapcsoltam
ugyan azt a filmet, amit valamelyik nap néztünk és gyorsan elaludtam nagyszerű
bevezető zenéjére.
Amikor ismét kinyitottam a szemem, a nap félúton volt az ég felé, de nem a fény
ébresztett fel. Hűvös karok vettek körül, magához húzva. Ugyanakkor egy hirtelen
fájdalom összerántotta a gyomrom, majdnem olyan volt, mint miután gyomorszájon
vernek.
„Sajnálom,” mormolta Edward, miközben végigsimította fagyos kezével a nyirkos
homlokomat. „Ennyit az alaposságról. Nem gondoltam rá, mennyire meleged lesz, ha
elmegyek. Hagyok egy ventilátort, mielőtt újra elmegyek.” Nem tudtam figyelni a
szavaira.
„Bocsáss meg” lihegtem, és igyekeztem kiszabadítani magam a karjaiból.
Automatikusan elengedett. „Bella?”
Kiszáguldottam a fürdőszobába, egyik kezemet a számra szorítva. Olyan rosszul voltam,
hogy nem is foglalkoztam vele – először – hogy végig velem volt, miközben a wc felé
hajoltam és nagyon beteg voltam.
„Bella? Mi a baj?”
Még nem tudtam válaszolni. Aggódva tartott, összefogta a hajamat az arcomból várva,
hogy újra lélegezni tudjak.
„Fene egye meg a romlott csirkét.” nyöszörögtem.
„Jól vagy?”a hangja feszült volt.
„Jól,” lihegtem. „Csak ételmérgezés. Ezt nem kell látnod. Menj el.”
„Nem valószínű, Bella.”
„Menj el.” nyögtem ismét, próbáltam felállni, hogy kiöblítsem a szám. Gyengéden
felsegített, figyelmen kívül hagyva a gyengéd lökést, amit neki céloztam. Miután a szám
tiszta volt, az ágyba cipelt és óvatosan leültetett, a karjaival támasztva.
„Ételmérgezés?”
„Igen,” nyögtem. „Csináltam egy kis csirkét múlt éjjel. Rossz íze volt, így kidobtam. De
előtte ettem pár harapást.”
A hűvös kezét a homlokomra tette. Jó érzés volt. „Most hogy érzed magad?”
Gondolkodtam egy percig. A hányinger olyan gyorsan múlt el, ahogy jött, és úgy
éreztem magam, mint bármelyik másik reggelen. „Egész jól. Tulajdonképpen, egy kicsit
éhes vagyok.” Azt mondta várjak egy óráig és igyak meg egy nagy pohár vizet, mielőtt
süt nekem pár tojást. Teljesen normálisnak éreztem magam, csak egy kicsit fáradtan,
mivel ébren voltam az éjszaka közepén. Bekapcsolta a CNN – annyira el voltunk zárva,
hogy kitörhetett volna a harmadik világháború, és nem is tudtunk volna róla – és
álmosan keresztül kószáltam a csatornákon.
Untattak a hírek, és kicsavarodtam, hogy megcsókoljam. Mint reggel, egy éles fájdalom
nyílalt a gyomromba, mikor megmozdultam. Eltántorodtam tőle, és a szám elé kaptam a
kezem. Tudtam, hogy ez alkalommal nem jutok el a fürdőszobáig, így kiszaladtam a
konyhai kagylóhoz.
Ismét tartotta a hajam.
„Talán vissza kéne mennünk Rioba, hogy megnézzen egy orvos,” ajánlotta aggódva,
mikor kimostam a szám utána.
Megráztam a fejem úton az előszoba felé. Az orvos tűket jelentett. „Azonnal jól leszek,
miután megmostam a fogam.”
Amikor jobb íze lett a számnak, keresztül kutattam a táskám egy elsősegély dobozért,
amit Alice csomagolt, tele emberi dolgokkal, mint kötszerek és fájdalom csillapító és – a
kutatásom tárgya – Pepto-Bismolt. Talán lenyugtatja a gyomrom és Edwardot is
megnyugtatja.
De mielőtt megtaláltam a Pepto, keresztülfutottam valamin, amit még Alice bepakolt
nekem. Felemeltem a kis kék dobozt, és egy hosszú pillanatig rábámultam, elfelejtve
minden mást.
Aztán elkezdtem magamban számolni. Egyszer. Kétszer. Újra.
Aztán leesett; a kis doboz pedig visszaesett a táskámba.
„Jól vagy?” kérdezte Edward az ajtón keresztül. „Megint rosszul lettél?”
„Igen és nem,” mondtam, de a hangom fojtottnak hangzott.
„Bella? Bejöhetek?” most már nyugtalan volt.
„O…ké?”
Bejött és felmérte a helyzetem, keresztbe tett lábbal ültem a földön a bőröndömnél,
bamba és üres tekintettel. Leült mellém, és először a kezét a homlokomra tette.
„Mi a baj?”
„Hány nap telt el az esküvő óta?” suttogtam.
„Tizenhét,” válaszolta automatikusan. „Bella, mi az?”
Ismét számoltam. Feltartottam az ujjam jelezve, hogy várjon, és magamban tátogtam a
számokat. Tévedtem a napokkal kapcsolatban azelőtt. Régebb óta voltunk itt, mint
hittem. Újrakezdtem.
„Bella!” suttogta sürgetően.”Mindjárt megőrülök.”
Megpróbáltam nyelni. Nem ment. Így hát visszanyúltam a bőröndömbe és esetlenül
kotorásztam, amíg meg nem találtam kis kék doboz tampont újra. Csendesen
feltartottam. Zavarodottan bámult rám. „Mi? Megpróbálod ezt a betegséget PMS-nek
betudni? (premenstruációs szindróma)
„Nem.” sikerült kinyögnöm. „Nem, Edward. Azt próbálom elmondani, hogy a ciklusom
öt napot késik.”
Az arckifejezése nem változott. Mintha nem mondtam volna semmit.
„Nem hiszem, hogy ételmérgezésem van.” tettem hozzá.
Nem reagált. Szoborrá meredt.
„Az álmok,” mormoltam magamnak lapos hangon. „Túl sokat alszom. A sírás. Mindaz
az étel. Oh. Ó. Óóó”
Edward üvegesen bámult, mintha többé nem is látna engem.
Reflexszerűen, majdnem önkénytelenül a hasamra tettem a kezem.
„Óó!” cincogtam újra.
Feltántorogtam, kibújva Edward mozdulatlan kezei alól. Soha nem bújtam ki abból a
kicsi selyemrövidnadrágból és trikóból, amiket ágyba hordtam. Elrántottam az útból a
kék anyagot és a hasamra bámultam.
„Lehetetlen,” suttogtam.
Egyáltalán nem volt tapasztalatom sem terhességgel, sem gyerekkel vagy bármilyen
hasonló dologgal, de nem voltam hülye. Láttam elég filmet, vagy TV show-t hogy
tudjam, hogy működik. Csak öt napot késett. Ha terhes lettem volna, a testem még csak
nem is vehetné észre a tényt. Nem lennének reggeli rosszulléteim. Nem változnának az
alvási és étkezési szokásaim. És a leghatározottabban nem lehetne egy kicsi de érezhető
dudor a csípőcsontjaim között.
Oda-vissza tekertem a felsőmet, megvizsgálva minden szemszögből, hogy nem-e tűnik el
a megfelelő fénynél. Végigfuttattam az ujjaim a finom domborulaton, meglepődve, hogy
milyen keménységet éreztem a bőröm alatt.
„Lehetetlen,”mondtam újra, mert dudor vagy nem dudor, ciklus vagy nem ciklus (és
határozottan nem volt ciklus, habár soha életemben nem késett), lehetetlen volt, hogy
terhes legyek. Az egyetlen személy, akivel valaha szeretkeztem vámpír volt.
Egy vámpír, aki még mindig megfagyottan ült a padlón, mintha többé nem akarna
megmozdulni. Akkor is kellett lennie valamiféle magyarázatnak. Valami baj van velem.
Egy különös Dél-Amerikai betegség a terhesség tüneteivel, csak felgyorsítva…
És aztán eszembe jutott valami – egy reggeli internetezés, ami mintha egy élettel ezelőtt
lett volna. Az öreg asztalomnál ültem Charlie házában, a szürke fény tompán sütött
keresztül az ablakon, bámultam az öreg, kattogó számítógépemet, mohón olvasva egy
„Vámpírok A-tól Z-ig” nevű oldalt. Kevesebb, mint huszonnégy órával azután, hogy
Jacob Black megpróbált szórakoztatni az régi Quileute legendákkal, amikben akkor
még nem hitt, és elmondta, hogy Edward egy vámpír.
Türelmetlenül végigfutottam a bevezetőket az oldalon, amit a világ vámpír mítoszainak
szenteltek. A Fülöp Danag, a Héber Estrie, a Román Varacolaci, az Olasz Stregoni
Benefici ( a történtet tulajdonképpen az új apósom korábbi hőstetteiről szólt a
Volturival, nem mintha bármit is tudtam volna arról az időről…)Egyre kevésbé és
kevésbé figyeltem, ahogy a történetek egyre valószínűtlenebbé váltak. Csak homályosan
emlékeztem a későbbiek részleteire. Leginkább úgy tűntek, mint kitalált mentségek,
amikkel a gyermekek halálozási arányát magyarázták – és a hűtlenséget. Nem édesem,
nincs viszonyom! Az a dögös nő, akit láttál kisettenkedni a házból egy gonosz parazita
volt! Szerencse, hogy megúsztam élve! (Persze, miután tudtam Tanya-ról és a nővéreiről,
az volt a gyanúm, hogy néhány mentség igaz volt.) De volt egy a hölgyeknek is. Hogy
vádolhatsz azzal, hogy csallak – csak mert hazajöttél a két éves hajóutazásról és én meg
terhes vagyok? A parazita volt. Elbűvölt a titokzatos vámpír erejével…
Ez a rész lehetett a magyarázat – a képesség, hogy a szerencsétlen áldozatai
gyermekének az apja legyen.
Kábultan megráztam a fejem. De…
Esmére és főleg Rosalie-ra gondoltam. A vámpíroknak nem lehet gyerekük. Ha
lehetséges lenn, Rosalie mostanra már megtalálta volna a módját. Az incubus mítosz
csak mese volt.
Kivéve, hogy…nos volt különbség. Persze Rosalie nem eshetett teherbe, mert abban az
állapotában ragadt, amilyen az emberből- nem emberbe változásakor volt. Teljes
változatlanság. Az embernők testének változnia kell, hogy gyereket szülhessenek. Az
állandó változás, a havi ciklus csak egy dolog, aztán nagyobb változások kellenek egy
növekedő gyerek befogadására. Rosalie teste nem tudna változni.
De az enyém tudna. Az enyém változott. Megérintettem a domborulatot a hasamnál, ami
tegnap még nem volt ott.
Egy ember – nos, hát leginkább olyanok maradnak a halálban is, mint amilyenek
serdülőkorban. Találomra eszembe jutott pár jelentéktelen dolog, amik a ki mit tud-ba
voltak: Charie Chaplin a hetvenes éveiben járt, mikor a legfiatalabb gyermeke született.
A férfiaknál nem játszik olyan szerepet a gyerekszülés éve és a termékenység ciklusok.
Természetesen, honnan tudhatná bárki, hogy egy vámpír férfi lehet egy gyermek apja,
amikor a szüleik nem voltak erre képesek? Van vámpír a világon, akinek van annyi
önuralma, hogy tesztelje ezt az elméletet egy emberi nővel? Vagy kedve?
Csak egyetlen egyre tudtam gondolni.
Az elmém egyik része rendszerezte a tényeket, az emlékeket és az elméleteket, mialatt a
másik fele - az a rész, ami azért felelt, hogy még a legkisebb izmokat is képes legyek
mozgatni – megbénult, képtelen volt normális alkalmazásokra. Nem tudtam mozgatni az
ajkaim, hogy beszéljek, habár meg akartam kérni Edwardot, hogy magyarázza el, mégis
mi történik. Vissza kellett volna mennem oda, ahol ült, hogy megérintsem, de a testem
nem követte a parancsaimat. Csak bámultam a döbbent szemeimet a tükörben, az
ujjaim finoman a dudorra nyomtam a hasamon.
Aztán, mint az élénk rémálmomban múlt éjjel, a kép hirtelen átalakult.
Minden, amit a tükörben láttam teljesen másképp nézett ki, habár valójában semmi
nem változott.
Csupán annyi változás történt, hogy egy gyengéd lökést éreztem belülről a kezemen a
hasamnál.
Ugyanabban a pillanatban Edward telefonja csörögni kezdett, fülsértően és
követelőzően. Egyikünk sem mozdult. Újra és újra csörgött. Megpróbáltam
ráhangolódni, miközben az ujjaimat a hasamra nyomtam, vártam. A tükörben az
arckifejezésem többé nem volt meglepett – most már tűnődő volt. Alig vettem észre,
hogy szokatlan, csendes könnyek folynak végig az arcomon.
A telefon még mindig csörgött. Azt kívántam, bár Edward felvenné – épp különös
pillanatom volt. Talán életem legnagyobbja.
Ring! Ring! Ring!
Végül a bosszúság keresztültört mindenen. Térdre ereszkedtem Edward mellett –
észrevettem, hogy nagyon óvatosan mozgok, ezerszer jobban tudatában voltam a
mozdulataimnak- és megpaskoltam a zsebeit, amíg rá nem találtam a telefonjára. Félig
arra számítottam, hogy végül felolvad és ő maga veszi fel, de tökéletesen mozdulatlan
volt.
Felismertem a számot, és könnyen rájöttem ki is hív.
„Szia, Alice.” mondtam. A hangom nem volt sokkal jobb, mint előtte. Megköszörültem a
torkom.
„Bella? Bella, jól vagy?”
„Igen. Öhm. Ott van Carlisle?”
„Igen. Mi a baj?”
„Nem vagyok…száz százalékig…biztos…”
„Edward jól van?”kérdezte óvatosan. Carlisle nevét kiabálta a telefonon kívül, aztán
kérdezősködött, „Miért nem ő vette fel a telefont?”mielőtt válaszolhattam volna, az
előző kérdésére.
„Nem vagyok biztos.”
„Bella, mi folyik itt? Épp most láttam –„
„Mit láttál?”
Csend volt. „Itt van Carlisle,” mondta végül
Úgy éreztem, mint ha jeges vizet fecskendeztek volna az ereimbe. Ha Alice látott volna
egy angyalarcú, zöld szemű gyerekkel a karjaimban, elmondta volna, nem igaz?
Amíg vártam - habár Carlislenak egy másodperc töredékébe telt, hogy beszéljen – a
látomás lebegett a szemeim előtt, amit Alicenak képzeletem. Az apró, gyönyörű kis baba,
még gyönyörűbb, mint a fiú az álmaimban – egy apró Edward a karjaim között.
Melegség futott végig az ereimen, elüldözve a jegességet.
„Bella, itt Carlisle. Mi folyik ott?”
„Én –„ nem voltam benne biztos, hogy mit mondjak. Nevetne a következtetéseimen,
elmondaná, hogy őrült vagyok? Megint csak egy színes álmom volt? „Egy kicsit
aggódom Edward miatt…sokkot kaphat egy vámpír?”
„Baj érte?” Carlisle hangja hirtelen sürgető lett.
„Nem, nem” biztosítottam. „Csak…meglepődött.”
„Nem értem Bella.”
„Azt hiszem….hát, azt hiszem….talán…elképzelhető, hogy…”vettem egy nagy levegőt.
„terhes vagyok.”
Mintha támogatni akarna, egy újabb bökést éreztem a hasamon. A kezemet a hasamra
csúsztattam.
Egy hosszú szünet után, Carlisle orvosi gyakorlata bekattant.
„Mikor volt az utolsó menstruációd első napja?”
„Tizenhat nappal az esküvő előtt.”
Épp ezelőtt csináltam pár elég alapos matematikai fejszámolást, hogy képes legyek
azonnal válaszolni rá.
„Hogy érzed magad?”
„Furcsán.” mondtam, és a hangom megtört. Ismét végigfutott pár könnycsepp az
arcomon. „Ez őrülten fog hangzani – nézd, tudom, hogy túl korai még bármit is
mondani. Talán megőrültem. De bizarr álmaim vannak, folyamatosan eszek és sírok és
hányok …és…megesküszöm, hogy valami épp most is mozog bennem.”
Edward felkapta a fejét.
Megkönnyebbülten sóhajtottam.
Edward kinyújtotta a kezét a telefonért, az arca fehér volt és kemény.
„Öhm, azt hiszem Edward beszélni akar veled.”
„Add át,” mondta Carlisle feszült hangon.
Nem voltam teljesen biztos benne, hogy Edward tudna beszélni, de átadtam a telefont a
kinyújtott kezébe.
A füléhez tartotta. „Ez lehetséges?”suttogta.
Sokáig hallgatott, kifejezéstelenül bámulva a semmibe.
„És Bella?”kérdezte. A karját körém fonta, miközben beszélt, szorosan maga mellé
húzva.
Sokáig hallgatott aztán megszólalt. „Igen. Igen ezt fogom tenni.”
Elvette a telefont a fülétől és megnyomta a „hívás vége” gombot. Azonnal beütött egy új
számot.
„Mit mondott Carlisle?”kérdeztem türelmetlenül.
Edward élettelen hangon válaszolt. „Azt hiszi, terhes vagy.”
A szavaktól meleg borzongás futott végig a gerincemen. A kisbabám mozgott bennem.
„Kit hívsz?”kérdeztem, ahogy visszatette a telefont a füléhez.
„A repteret. Hazamegyünk.”
Edward több, mint egy óráig megszakítás nélkül lógott a telefonon. Úgy sejtettem
elrendezte a haza repülésünket, de nem voltam benne biztos, mert nem angolul beszélt.
Úgy hangzott, mintha vitatkozna, sokat beszélt a fogain keresztül.
Amíg vitatkozott, bepakolt. Keresztülforgott a szobán, mint egy dühös tornádó, inkább
rendet, mint pusztítást hagyott hátra a léptei nyomán. A ruháimat az ágyra dobta
anélkül, hogy rájuk nézett volna, szóval úgy sejtettem itt az ideje, hogy felöltözzek.
Folytatta a vitatkozásait, amíg átöltöztem, hirtelen és nyugtalan kézmozdulatokkal
megtoldva.
Amikor már nem bírtam tovább elviselni a erőszakos energiát, ami belőle áradt,
kimentem a szobából. A mániákus koncentrálásától felfordult a gyomrom – nem úgy,
mint a reggeli rosszulléteknél, csak nyugtalanítóan. Valahol máshol kellett volna
megvárnom, amíg elmúlik a hangulata. Nem tudtam a jeges, összpontosító Edwarddal
beszélni, aki egy kicsit megrémített.
Végül ismét a konyhában kötöttem ki. Egy csomó perec volt a szekrényben. Elkezdtem
rágcsálni őket, kibámulva az ablakon a homokra, a sziklákra, a fákra és az óceánra,
mindenre ami tündökölt a napfényben.
Valaki gyengéden megbökött.
„Tudom,” mondtam „Én sem akarok menni.”
Kibámultam az ablakon egy percig, de a baba nem felelt.
„Nem értem,” suttogtam „Mi a baj?”
Meglepő, teljesen. Bámulatos, még inkább. De rossz?
Nem.
Akkor miért ilyen dühös Edward? Ő volt, aki annyira akarta az esküvőt.
Megpróbáltam átgondolni.
Talán az nem volt annyira megtévesztő, hogy Edward azt akarta, hogy azonnal menjünk
haza. Azt akarta, hogy Carlisle megvizsgáljon, megbizonyosodjon róla, hogy a
feltevésem helyes volt – habár ezzel kapcsolatban semmi kétségem nem volt. Talán rá
akartak jönni, hogy miért vagyok már ennyire terhes, dudorral és rugdosással és
minden ilyesmivel. Ez nem normális.
Amint erre gondoltam, biztos voltam benne. Biztos nagy aggódhat a baba miatt.
Még nem értem el a kiborulásig. Az én agyam lassabban dolgozott, mint az övé – az
enyém még mindig megragadt annál a képnél, amit az előbb elővarázsoltam: az apró
gyermek, Edward szemeivel – zöldek, mint az övéi voltak, amíg ember volt – nyugodtan
és gyönyörűen fekszik a karjaimban. Remélem, pontosan olyan arca lesz mint
Edwardnak, semmi hasonlósággal az enyémre.
Vicces volt, hogy milyen hirtelen és mennyire elengedhetetlen lett, hogy ez a látomás
valóra váljon. Attól az első apró érintéstől kezdődően az egész világ megváltozott.
Azelőtt csak egy dolog volt, ami nélkül nem tudtam élni, most már kettő. Nem volt
osztozkodás –a szeretetemet nem osztottam ketté közöttük, más volt. Inkább olyan volt,
mintha a szívem megnőtt volna, kétszeresére dagadt volna abban a percben. Minden
extra helyet kitöltött. A növekedés majdnem szédítő volt.
Azelőtt soha nem értettem meg igazán Rosalie fájdalmát és neheztelését. Soha nem
képzeltem el magam anyaként, soha nem is akartam. Gyerekjáték volt megígérni
Edwardnak, hogy nem érdekel, hogy feladom a gyermek lehetőségét érte, mert tényleg
nem érdekelt. Gyerekek, olyan elvont, sohasem tetszett. Hangos teremtményeknek
tűntek, folyton valamilyen ragacstól csöpögnek. Soha nem tudtam mit kezdeni velük.
Amikor arról álmodoztam, hogy Renee majd megajándékoz egy testvérrel, mindig egy
bátyót képzeltem el. Valakit, aki vigyáz rám inkább, minthogy fordítva. Ez a gyermek,
Edward gyermeke egy teljesen más történet.
Annyira akartam, mint a levegőt, hogy lélegezhessek. Nem választás volt, ha nem
elkerülhetetlen. Talán tényleg rossz elképzeléseim voltak. Talány ezért volt, hogy
képtelen voltam elképzelni milyen házasnak lenni, csak miután az lettem – képtelen
voltam észrevenni, hogy akarnék babát, miután az házasság már megtörtént…
Ahogy a kezemet a hasamra raktam, várva a következő rúgást, ismét könnyek
csordultak le az arcomról.
„Bella?”
Megfordultam, óvatossá tett a hangja. Túl hideg volt, túl óvatos. Az arca passzolt a
hangjához, üres volt és kemény.
És aztán meglátta, hogy sírok.
„Bella!” egy szempillantás alatt keresztülvágott a szobán, és a kezeit az arcomra tette.
„Fáj valamid?”
„Nem, nem –„
A mellkasára húzott. „Ne fél. Tizenhat órán belül otthon leszünk. Rendbe fogsz jönni.
Carlisle kész lesz, mire odaérünk. Gondoskodunk róla, és jól leszel, rendbe fogsz jönni.”
„Gondoskodtok róla? Ezt hogy érted?”
Elhúzódott és a szemembe nézett. „Kivesszük belőled ezt az izét, mielőtt bármi bajod
esne tőle. Ne félj. Nem engedem, hogy bántson.”
„Ezt az izét?”ziháltam.
Határozottan elnézett felőlem, a bejárati ajtó felé. „A francba! Elfelejtettem, hogy
Gustavo ma jön. Megszabadulok tőle, és azonnal visszajövök.” kiszökkent a szobából.
Megmarkoltam a pultot, hogy megtámaszkodjam. A térdeim remegtek.
Edward épp az imént izének hívta a kisbabám. Azt mondta, Carlisle kiszedi.
„Ne,” suttogtam.
Tévedtem az előbb. Egyáltalán nem foglalkozott a babával. Bántani akarta őt. A
gyönyörű kép a fejemben teljesen átváltozott, átfordult valami sötétbe. A drága
kisbabám sír, a gyenge karjaim nem elég erősek, hogy megvédjék…
Mit tehetnék? Képes lennék szembeszállni velük? Mi van ha nem? Ez megmagyarázza
Alice különös hallgatását a telefonba? Mit látott? Edward és Carlisle megölik azt a
sápadt, tökéletes gyermeket mielőtt élhetne?
„Nem,” suttogtam újra, erősebb hangon. Nem történhet meg. Nem engedhetem.
Hallottam, hogy Edward megint portugálul beszél. Ismét vitatkozott. A hangja közelebb
volt és hallottam, hogy bosszankodva morgott. Aztán egy másik hangot hallottam,
halkabbat és félénkebbet. Egy nő hangját.
Bejött a nő előtt a konyhába, egyenesen hozzám. Feltörölte a könnyeket az arcomról és a
fülembe suttogott a szája vékony és szigorú vonalán keresztül.
„Ragaszkodik, hogy itt hagyja az ételt, amit hozott – ebédet készített nekünk.” Ha
kevésbé ingerült és dühös lett volna, akkor tudtam, hogy forgatná a szemeit. „Ez egy
mentség – meg akart győződni róla, hogy még nem öltelek meg.” A hangja jéghideggé
vált a végén.
Kaure idegesen besomfordált egy lefedett edénnyel a kezeiben. Azt kívántam, bárcsak
beszélhetnék portugálul vagy, hogy kevésbé alapszintű lenne a spanyolom, így meg
tudnám köszönni ennek a nőnek, aki elég merész volt, hogy felbosszantson egy vámpírt,
csak hogy ellenőrizhessen.
A szemei kettőnk között villogtak. Láttam, hogy méregeti az arcom színét és a
nedvességet a szememben. Motyogott valamit, amint nem értettem, és a pultra tette az
edényt.
Edward odabökött neki valamit, soha nem hallottam még ilyen udvariatlannak.
Megfordult, hogy távozzon, és amint meglengett a hosszú szoknyája, felkavarta az étel
illatát. Erős volt – hagyma és hal. Befogtam a szám és a mosogató felé hajoltam. Éreztem
Edward kezét a homlokomon és hallottam a nyugtató mormolását a viharos szemein
keresztül. A keze eltűnt egy pillanatra, és hallottam a hűtőajtó becsapódását.
Szerencsére a szag eltűnt a hanggal, és Edward kezei ismét a nyirkos arcomat hűtötték.
Gyorsan vége lett.
Kiöblítettem a számat, amíg az arcomat cirógatta.
Egy apró, bizonytalan rúgást éreztem a méhemben.
Rendben. Rendben vagyunk, a méhemre gondoltam.
Edward megfordított, és a karjaiba húzott. A fejemet a vállán pihentettem. A
kezeimmel, ösztönösen a hasamat öleltem.
Hallottam egy kis zihálás és felnéztem.
A nő még mindig ott volt, az ajtóban tétovázott, a kezeit félig kinyújtotta, mintha valami
segítséget keresne. A szemét sokkosan tágra nyitva a kezeimre függesztette. A szája
kinyílt. Aztán Edward is zihált, aztán hirtelen szembefordult a nővel, engem pedig kissé
maga mögé húzott. A karjai betakarták a felsőtestem, mintha vissza akarna tartani.
Hirtelen, Kaure rákiabált – hangos, dühös és érthetetlen szavak késként repültek
keresztül a szobán. A levegőbe emelte és Edward felé rázta apró öklét és kettőt előre
lépett. A vadsága ellenére, könnyű volt észrevenni a rémületet a szemében.
Edward is felé lépett és én megmarkoltam a karját, féltettem a nőt. De amikor
megszakította a szóáradatot, a hangja meglepett, figyelembe véve, hogy milyen
szigorúan beszélt a nővel, amíg az nem kiabált rá. Olyan halk volt most és védekező.
Nem csak ezért, de olyan más volt, inkább torokhang, ritmus nélkül. Nem hiszem, hogy
portugálul beszélt. Egy pillanatig a nő tűnődve nézett rá, aztán a szemei összeszűkültek,
ahogy egy feltett egy hosszú kérdést ugyanazon az ismeretlen nyelven.
Láttam, ahogy az arca szomorúvá és komollyá válik, és egyszer bólint. A nő gyorsan
hátralépett és keresztülfogta saját magát.
Kinyúlt felé, felém mutatott aztán az arcomra tette a kezét. A nő ismét dühösen
válaszolt, dühösen integetve a kezével Edward felé, és aztán rámutogatott. Amikor
befejezte, Edward ismét védekezett ugyanazon a halk, és sürgős hangon.
A nő arckifejezése megváltozott – rábámult, nyilvánvaló kétséggel az arcán, miközben
beszélt; a szemét ismét az összezavarodott arcomra villantotta. Elhallgatott, és úgy tűnt
fontolgat valamit. Ismét oda-vissza nézett köztünk, és azt úgy tűnt öntudatlanul
előrelépett.
A kezeivel mutogatta, mintha egy léggömb türemkedne ki a hasából. Megriadtam – a
ragadozó vérszívókról szóló legendáik tartalmazták ezt? Lehetséges, hogy tudhatott
valamit arról, ami a bennem növekedett?
Ezúttal néhány óvatos lépést tett előre aztán kérdezett néhány tömör kérdést, amire
Edward mereven válaszolt. Aztán ő kérdezett – egy gyors kérdést. Tétovázott, aztán
lassan megrázta a fejét. Amikor Edward újra megszólalt, a hangja annyira kétségbeesett
volt, hogy megrémülve néztem rá. Az arcát elöntötte a fájdalom.
Válaszképpen lassan felém sétált, amíg elég közel nem került, hogy az apró kezét a
hasamon pihenő kezemre tegye. Csak egy szót mondott portugálul.
„Morte” (halál) csendesen sóhajtott. Aztán megfordult, a vállait lehajtotta, mintha ez a
beszélgetés megöregítette volna, és elhagyta a szobát.
Eleget tudtam spanyolul, hogy tudjam mit jelent.
Edward ismét megfagyott, a nő után bámult a kínzott arckifejezéssel az arcán. Néhány
perccel később hallottam, ahogy egy csónak motorja beindul és eltávolodik.
Edward nem mozdult, amíg el nem indultam a fürdőszobába. Aztán elkapta a vállam.
„Hová mész?”a suttogása tele volt fájdalommal.
„Hogy megint fogat mossak.”
„Ne aggódj amiatt, amit mondott. Ez semmi, csak legenda, régi hazugságok a
szórakoztatás kedvéért.”
„Semmit nem értettem,” mondtam neki, habár ez nem volt teljesen igaz. Mintha
figyelmen kívül hagynék bármit is, csak mert legenda. Az életemet minden irányból
legendák vették körül. Mind igaz volt.
„Bepakoltam a fogkeféd. Idehozom.”
Besétált előttem a fürdőszobába.
„Hamarosan elmegyünk?”kiabáltam utána.
„Amint kész vagy.”
Megvárta, hogy újra bepakolhassa a fogkefém, csendesen járkálva a fürdőszobába. A
kezébe adtam, ahogy végeztem.
„Kiviszem a csomagokat a csónakba.”
„Edward –„
Visszafordult. „Igen?”
Haboztam, próbáltam valami módot találni rá, hogy néhány percig egyedül
maradhassak. „Megtennéd, hogy…pakolsz egy kis ennivalót? Tudod, arra az esetre ha
megéheznék újra.”
„Természetesen,” mondta, a szemei hirtelen gyengédek lettek. „Ne aggódj semmi miatt.
Néhány óra múlva Carlisle-nál leszünk, tényleg. Hamarosan vége.”
Bólintottam, nem bíztam a hangomban.
Megfordult és kiment a szobából, egy nagy bőrönddel a kezében.
Felpattantam és elmartam a telefont, amit a pulton hagyott. Nem volt jellemző rá, hogy
elfelejtette – hogy elfelejtette, hogy Gustavo jönni fog, hogy itt hagyja a telefonját.
Annyira feszült volt, hogy alig volt önmaga.
Kinyitottam és végiggörgettem az elmentett számokat. Örültem, hogy levette róla a
hangot, különben rajtakapott volna. Már a csónakban van? Vagy már visszaért?
Hallana, ha a konyhából suttognék?
Megtaláltam a számot, amit kerestem, amit ezelőtt még soha életemben nem hívtam.
Benyomtam a hívás gombot és keresztbe tettem az ujjaimat.
„Halló?”válaszolt egy hang, akár az arany szélben szálló harangszó.
„Rosalie?”suttogtam. „Itt Bella. Kérlek. Segítened kell.”




Legalább egy KOMIT, hogy tudjam érdemes folytatni :( légyszi :(